A leglassabb győztes, azaz az utolsó célbaérő meséje

Ultra-Trail Hungary 112 km  - avagy az út a poklon át vezet a mennybe

 

Előzmény

 Az UTH életérzés , mint olyan 

 

Elöljáróban annyi, hogy egyáltalán nem könnyű kudarcokról, a gyengeségeinkről beszélni, a gyarlóságainkat bevallani, írni talán könnyebb mert így nem kell szembenéznem senkivel. Csakis önmagammal.

Egy érzelmi hullámvasút, egy éjféli expressz, amire szombat éjjel felszállsz, hogy aztán vasárnap tizen- vagy akár húsz órával később hazatérj. Egy hullámvasút ami mindig más és más, ahogy ételt sem tudsz kétszer ugyanúgy megfőzni, ahogy egy táj is mindig más arcát mutatja úgy ez a kaland sem lesz kétszer ugyanaz.

Végigmentem már Endre bától kezdve lépésről lépésre az összes távon és az ígéretemhez híven, de egyáltalán nem kötelességtudatból tavaly crew is lehettem. Ajánlom mindenkinek, az asztal másik oldalát, hálás feladat, ugyanakkor felemelő visszaadni azt a rengeteg pozitívumot, amit a futás által kaptunk.

(2024 Crew finisherek) 

Szóval Ha lehet így fogalmazni én már kimaxoltam az UTH életérzést. Csak hát ez mégiscsak egy drog, ilyen vagy olyan formában újra és újra akarod. Az első pillanatban függővé váltam és mivel ez egy jó, pozitív, „életigenlő“ addikció nem is akarok leszokni róla.

A verseny csarnokban kint volt egy tábla „Miért állsz ma rajthoz ?“ ööööö, hát , izé, nos „mikor beneveztem még jó ötletnek tűnt“

 

Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel

 Tű a szénakazalban

 

Van amikor a puzzle összeáll, mindegy is hány darabos, maximum csak tovább tart, de ha megvan minden kirakós darab, akkor előbb utóbb kész lesz, amit aztán bekeretezhetsz, kiteheted a falra, a szoba ékessége lehet. Ha hiányoznak a kirakósból a darabok akkor nem lesz belőle mű, csak toldozgatod, foltozgatod,de remekmű az nem lesz és sanszos hogy a kukában végzi. Valami hiányzott...

 Az évem egy jó nagy szarviharral indult , pedig a január volt a legtermelékenyebb hónapom, és ez meglátszódott a februári éjszakai emléktúra futóversenyen is, a szokásos elestem és kiment a bokám ellenére, ami a táv 1/3 ában történt a tisztességesen felül hoztam le a távot. Szerintem. Mondjuk én baromira megveregettem a vállam.

Tudom sokaknak sok vagyok, sokszor harsány, impulzív , túl őszinte, de ha ebből egy alkotórészt is elvennének az nem én lennék. Az ember legyen egyenes és becsületes, a többi emberi gyarlóság megbocsátható. A kulcs : a hitelesség.

Az hogy értékes vagyok arról is szól, hogy jogom van önmagam lenni. Az univerzum nem kedvelési verseny. A minap olvastam ezt a bölcsességet : „Ha azt akartam volna hogy mindenki kedveljen, fagyiárusnak megyek“

( Nos megkértem az AI barátomat csináljon az egyik fotómból egy fagylaltárus lány képet , Ez lett belőle : 

 

Nos, inkább no comment.

Inkább maradok szemben az árral, de egyenes háttal . 

A túléléshez új nézőpontok kellenek. 

Diogenész, a cinikus filozófiája: ahhoz, hogy jó életet élj, egyszerűsíts – tedd félre a státuszt, a pénzt és a hatalmat, győzd le a tested kényelem iránti igényét, és a jó élet könnyen elérhető.

Egy ókori történet: "Diogenész folyton kenyeret és lencsét evett vacsorára. Egy nap meglátogatta őt Arisztipposz, aki a király szolgálatában állt és neki hízelegve nagy kényelemben élt. Így szólt Diogenésznek: - Ha megtanulnál hízelegni a királynak, nem kéne folyton lencsén élned. Diogenész válaszolt: Ha megtanulnál lencsén élni, nem kéne a király valagát nyalnod."

Azóta megtanultam lencsén élni. De akkor még ami februárban történt és nem is kell ecsetelnem eléggé a padlóra küldött, jó lenne azt mondani hogy könnyen felálltam belőle, és szépíthetném is hogy erősnek mutassam magam, mert gyengének lenni nem divi , az nem fér bele a kirakat világba, de nem teszem. A lelki megrázkódtatás a fizikaival együtt, azaz a balbokával újra parkolópályára állított.

De végsősoron : Hálás vagyok, hogy az idei év a lezárások éve lett,mert így megtanultam, hogy mit kerüljek és milyen útra ne lépjek többet. A legnagyobb lecke amit megtanultam, hogy semmit nem lehet erőltetni. Hagyni kell a dolgokat, mint a folyót a medrében csordogálni. Mindent, a jót rosszat a maga tempójában folyni, hinni benne, hogy minden engem szolgál. A rossz kapcsolatok is építenek, és utat mutatnak merre ne menjek tovább.

"Eleget voltam idegen ott, amit otthonnak hittem, úgyhogy itt az idő otthont építeni magamnak. Otthont építek magamnak, és ott majd elfér a polcokon a hangos nevetés, meg minden kibírhatatlannak címkézett, jó kezekben mégis kibírhatóvá szelídült érzésem"

Nem az az erős, aki nem esik el, hanem az, aki mindig fel tud állni. 

Kerestem a helyem, miközben az idő túl gyorsan telt. Mire újra helyreállt a futómű szinte Damoklész kardjaként lebegett felettem a következő verseny, bíztam benne, hogy az Omszki 24 óráson megtalálom amit keresek.

Nehéz elmagyarázni, de mintha hiányzott volna valami belőlem, ahogy a puzzleből egy darab, vagy mint az amputáltaknál, a fantomvégtag szindróma , olyan érzés, hogy az amputált vagy hiányzó végtag még mindig a testhez kapcsolódik. Egyszerre kerestem egy valamilyen megfogható és nem létező dolgot. Valójában fogalmam sem volt mi az.

Mint a tűt a szénakazalban...

„ Az élet nem arról szól hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem arról hogy megtanuljuk hogyan kell táncolni az esőben. ”

Sem érzések, sem emóciók nem jöttek, vihar kint, vihar bent a fejemben. És még a tőlem elvárható eredmény sem. De kibírtam amennyit ki kell bírni, talpon maradtam 24 órán keresztül.

(fotó: OMSZKI ultra: Szényi Saci )

Azonban ez sem múlt el nyomtalanul, most a jobb lábamat sikerült elintéznem. Újabb kényszerpihenő. Április közepe mire újra talpra álltam. Állóképesség nulla, a béka segge alatt.

Sebaj abból főzünk ami van. A testem majd emlékszik. A fejemmel meg nincs baj. Tudom, hogy erős vagyok, ha hardver kiszállna, a szoftver újra bootol.

Május közepén jutottam ki először terepre. A továbbiakat innen már nem kell magyarázni.

Futós közhely, de valid, legalábbis ami a terepet illeti mert hogy az aszfaltos munka kevés terepre, lehet hogy fordítva igaz, a terepes munka elég az aszfalthoz. DE: Annyit veszel ki a futásból, amennyit beleteszel.

Valakinek meséltem az uth után hogy szerintem a két kezemen meg tudom számolni mennyiszer voltam idén terepen, nos megnéztem: összesen 9 x, ami 160 km, 10.000 szinttel. Ez vajmi sovány.

 

Ez most se nem magyarázkodás, se nem büszkeség és végképp nem iskolapéldaként szolgál, hogy ilyen gyenge előzménnyel nekivágjak az UTH KIRÁLYI távjának. (fun fact : volt némi kétely bennem, hogy ezt most le merjem e írni, hogy aztán kapok majd hideget meleget, de a tények makacs dolgok, a történet meg így kerek egész , ha kell felveszem a kesztyűt, úgyhogy jöhet a szarcunami ) 

 

"A fájdalom elkerülhetetlen. A szenvedés választás dolga." (buddhista közmondás )

A tőlem megszokott győztes attitűd most nyomokban sem volt,  így álltam a rajtvonalhoz, volt bennem kis izgalom, de azért volt bennem éhség, a siker iránt. Ez egyébként egy kulcsmomentum , hogy legyél mindig éhes a sikerre ! Valamiféle akard jobban hozzáállás.

Viszont nem éreztem felesleges pressziót, hiszen többeknek is elmondtam, hogy ha kicsúszok a szintidőből én akkor is végigmegyek a pályán.

Magam miatt, mert nekem ettől kerek a történet, és úgy tudok pontot tenni a mondat végére, ha lezárom. Valamiféle becsületbeli ügy , meg hogy el tudjam mondani, el tudjam könyvelni, hogy nem adtam fel még egy versenyt sem.

Végül is miért ne szaladgálhatnék még este 9 vagy féltízkor is a Skanzennél? Meg biztos ami biztos, erre az opcióra is építkeztem, így lecsekkoltam előre, este 10 ig van masszázs, kaja, szal a buli még akkor is vár.

Egyszer írtam Andrew versenyeiről, a Trailrun.hu versenyei a bazi nagy családi lagzik, az a  bizonyos diszkrét báj, szóval ha párba kéne állítanom az UTH, egy bazi nagy FESZTIVÁL, olyan bazi nagy rock and roll, elcsépelt ide vagy oda, a terepfutás ünnepe. Mint a tinik, büszkén viseljük egész nyáron a fesztivál karszalagjainkat.

A két évvel ezelőtti rajtcsomagfelvételt, amikor még lesétáltunk szurkolni és ünnepelni a Visegrád Trail befutóinak sikeresen begyűjtve egy jó kis napszúrást, most csak tömény 3 órás álldogálás, lézengés, dumcsizgatást, bandázást hoztam le. Áldás vagy átok, de 1 óra kellett hogy a sportcsarnok bejárati ajtajától eljussak a rajtfelvételi csomagokhoz, mert nem tudtam úgy végigmenni hogy ne állnának meg beszélgetni az emberek, úton útfélen ne botoljak ismerősbe, barátba és újabb 2 óra hogy visszafele megtegyem az utat. Na de ez erről szól.

A fesztivál nemcsak az hogy játszik a zenekar, élvezzük a zenét, táncolunk hajnalig, eszünk iszunk, beb@szunk, mulatunk hanem hogy kapcsolódunk egymáshoz. Az emberi kötődések, kapcsolódások. Ez nem az élet kiegészítője, ez az élet maga.  És ha valamit is kerestem, azok ezek voltak.

Bármily hihetetlen elő se vettem a telefonomat, nem fotóztam, nem videóztam, mert megéltem a pillanatokat. Bármennyire is különbözőek vagyunk itt egy valami összeköt minket, a sport, a futás szeretete, alázat a természet iránt és remélem nem naivitás azt hinni, hogy egymás iránt is. Érzed hogy hasonló hullámhosszon rezegtek, két futónak mindig lesz közös témája. Sorsközösség. Vagy mi. 

Ebben az elb@szott világban, ahol napi szinten ömlik a szar, a közélet olyan turbulens, hogy már nem tudod hogy sírjál vagy nevessél , minden pozitív történés felértékelődik, másképp látod azt a világot ahol jól érzed magad, ahol a gondjaidat elfelejtheted ahol nem a villanyszámlán, a bevásárláson, a gyerek háziján, a holnapi munkán , a beadandó dolgozaton rugózik az agyad, hanem tisztán a jelenben. ITT. KÖZTETEK. A VILÁG EGY SOKKAL JOBB HELY !

( Fotó : Versenyközpont , bandázgatás : Fatima és Peti ) 

Tavaly azt mondtam bárcsak ebből a burokból építhetnénk egy új világot ! Mennyivel szerethetőbb lenne...

Szóval egyáltalán nem sajnáltam hogy késő este értem haza és kezdhettem pakolni, mert akkor sem volt elvesztegetett idő.

 (mondjuk olyan is lett a gyors matekozás, a frissítési terv, a logisztika jegyzet) Ez sem iskolapélda ! 

 

 

Eljött az idő, ütött az óra

 

Eljött az idő. Nincs főpróba, nincs haddfussak-neki-még-egyszer.

Ma és minden következő nap az életed kezdete, és csakis rajtad áll, hogy kiélvezd minden percét.

Csak annyit kell tenned, hogy felismerd az éhségedet, hogy ha csak egy pillanatra is, de elhidd, hogy képes vagy megteremteni, amit csak akarsz, képes vagy cselekedni.

 

A checking pult szigorúbb volt, mint az amerikai határátlépésnél az ellenőrzés. De a szabály az szabály. Mariannal előrementünk a nagymenőkhöz egy fotóra , nem velük, csak mi a célkapuban. Azt hiszem minden évben van ilyen fotónk ( még crewként is , no de hát a hagyomány az hagyomány). Ő felkészült rendesen, nem volt miért izgulnia, bennem se volt kétely, csak a jó idők közül mennyire jó idővel fog befutni. (spoiler : így is lett )

Én tartottam magam, a hiszek magamban hozzáálláshoz, a kitartásomhoz, ahhoz hogy mindig fel tudok állni, mert mindig fel lehet állni. Kérdés hogy ez egy erősen redukálódott állóképességgel ez mire lesz elég ??

Én se tudtam, mire számítsak. Bár én soha nem időeredményeket hajszolok, hanem élményeket, nem is játszom abban a ligában, hogy ennek jelentőséget tulajdonítsak. Murakamisan élve csak az számít, hogy a célba a magam erejéből érjek be, hogy megtettem a szükséges erőfeszítéseket és kibírtam amit ki kellett bírni.

Örömért, kudarcért, tanulságokért, és a legvégén megelégedésért. Ezért vagyok itt. Nekem csak ez számít.

Idén supportom, azaz segítőm se volt, így depoztam és logisztikáztam hogy a két depo között mennyit és miket kell továbbcipelnem. Talán jobb is, valahogy az ultra világához közelebb áll, hogy egyedül nézünk szembe a kihívásokkal, akkor egyedül is oldjuk meg az ehhez szükséges erőfeszítéseket. Bár Norbi felajánlotta hogy eljön Dömösre, de mondtam hogy felesleges azért felkelni, bőven elég ha eljön Visegrádra majd a célba.

És itt jön a crew szerepe is, csak szuperlatívuszokban lehet említeni ezeket a csodálatos embereket, írtam már , hogy mint egy forma 1 es versenyző a pit stopban , úgy éreztem magam, kikapták a kulacsot, adtam a saját isomat, bontották, töltötték, visszatették. Volt hogy meg se kellett mozdulnom. Patika. És nemcsak a fizikai segítségnyújtás, hanem a lelki simogatás is sorsdöntő ezekben a pillanatokban, a biztatások, a szavak, a szeretet ami Tőletek jön, nem is jön, hanem ÁRAD.

Hálás vagyok nektek és ez nem lózung, nélkületek nem ment volna. 

(ez az egyik kedvenc képem a RAJTBAN, mert hát olyan kib@szott vidámak vagyunk, miközben tudjuk, hogy mennyit fogunk sz@pni ) 

 

Ütött az óra, elindult az éjféli expressz

 

"Ha nem félsz tőle, nem érdemes belevágni." 

Szentendre - Lajosforrás - Dobogókő ( 0 - 20,5 km 1048 m D+)

 

Az időjárás elég csalóka volt, 20 fok feletti lengedező széllel, gondoltam igazi futóidő. Ennek ellenére pár km után már szakadt rólam a víz patakokban. De folyamatos ivással kellemes tempóban tudtam haladni. Most óránkéntire állítottam a fejemben a frissítés , mondván így könnyebb lesz megjegyeznem , nyomon követnem, hogyan is állok üzemanyagilag.

Óra egész, mindig.

Ehhez kell tartanom magam. Bár kaptam egy hasznos tanácsot Erős Tibitől  - ő nemcsak a futás legmagasabb színvonalát képviseli és abban példaértékű, hanem a frissítésben is iskolapélda, tűpontos -  hogy a futóórán be lehet állítani, hogy küldjön emlékeztetőt, de megmondom a frankót, elfelejtettem, utolsó nap meg nem akartam ezzel szarakodni. (egyébként ajánlom, a telefonos naptárral küldj emlékeztetőt az órára)

Lajos forráshoz jó időben érkeztem, de az egyik kulacsom teljesen üres, a másikra meg rátöltöttem. Tudtam, hogy Dobogókő még ugyanennyi. Ezt az útvonalat számtalan uth pályabejárásból ismerem már, jó érzésekkel mentem, mert az akkori élmények, emlékek jutottak eszembe, itt valaki mindig eltűnt, elesett, mentek még egy karikát, a Csanya anekdotázások. Kifejezetten élvezetem, hogy csak úgy záporoztak az emlékek, ezzel együtt az idő és az út is telt.

(Fotó: Abai Robi, UTH pályabejárás - Lajos forrás, pwd by Petzl)

Dobogókőre már 45 perccel a szintidő előtt érkeztem, kicsi szüttyögtünk, mert sokan érkeztünk meg egyszerre a pontra és mert nehéz volt kinyitni az Iso port, az egyikbe egy teljes, a másikba meg egy rátöltés, ami azt jelenti hogy az egyik kulacsban egy másfél adag szénhidrátos izo is volt. És még ittam egy kis kólát is. Ugyanis a következő szakasz a leghosszabb frissítőpont nélkül, egy 15 k szakasz.

Ezzel meg is pecsételtem a sorsom.

Sokkal többet ittam mint kellett volna, és mivel ez ch-s iso volt, ennyit már az én gyomrom se bírt el. Alapvetően simán elmegyek óránként egy zselével, ami 20 g szénhidrát és egy ch-s Roctane isoval, ami 60 g ch. Legyakoroltam, többször versenyeztem így, bírom.

Ahogy mondják nincs rossz zselé, csak edzetlen gyomor. Nos az én gyomrom edzett , de így ezzel a mennyiséggel 100 fölé mentem.

 

Dobogókő - Pilisszentlélek ( 20,5 - 35,8 km 536 mD+)

 

A többlet szénhidrát nem akart bennmaradni. Dobogókőről lefelé, a rázkódás, egyre erősebb volt a hányinger. Tanulva az UB hibából, hogy cipeltem magammal órákon keresztül a hányingert és logikusan persze egyre gyengébb lettem, mivel nem tudtam magamhoz venni semmit, így inkább a Taktikai hányást választottam. Kiálltam és egy fának támaszkodva rókáztam, amíg vagy 10-15 sporttárs megelőzött, de mindenki segíteni akart. Hálásan köszönöm , de nekem ott az volt a feladatom hogy mindent kirókázzak ami csak bennem van. Ez olyan 7-8 perces taktikai hadművelet volt.

(Fotó akkor nem készült, de kábé ugyenebben a pozícióban hánytam, a sötétben egy fának támaszkodva. Ez már célba érkezést követő rókázás, biztos ami biztos alapon , Itt is...)

Nehézkesen, kissé szédelegve újra elindultam. Közben szkenneltem magam, mintegy kárfelmérés perecelés után, hogy minden működik e. Gyenge voltam, de a szédülés abbamarad, az valószínűleg a hajlott hányós tartásból való felegyenesedés okozta. Szidtam magam,hogy történhetett ez az ostobaság velem, de hamar rájöttem,hogy továbbra is a problémát kell orvosolnom és az csak felesleges energiát vesz el, hogy magamat ostorozom.

Szóval így kell továbbmenni, egyelőre üres gyomorral, de a lehető leghamarabb újra innom kell. Mivel víz nincs nálam - ohh basszus pedig az egyik lány felajánlotta - továbbra is azt kell meginnom amit kihánytam, mármint a kulacsból. Nem túl kecsegtető opció. Improvizálni kell. 

De ez amúgy is még csak a nyitány a főelőadáson, soká lesz mire eljön a zárszó, mire a függöny lehull, a nézők állva tapsolnak. (metafora, nah, végül is tapsvihar lett ) Mivel ez a 26. km nél történt, a maradék 85 öt sem tudnám más termékkel lehozni, és nem azért mert támogatott vagyok, hanem nálam ez az egy ch-os iso vált be.

Mondanom se kell mennyire nehéz újra magadhoz venni az amit kihánytál 40-50 perccel korábban. De szép lassan elkezdtem kortyolgatni és aztán így fokozatosan tovább. Újra erőre kaptam, így nem sokkal a következő check point előtt sokakat visszaelőztem, akik szinte üdvrivalgással üdvözölték hogy ezek szerint egyben van a hányós lány.

A versenyek előnye, hogy végre élőben is találkozol azokkal az emberekkel akik hasonszörűek és Instán követitek egymást, de még sose találkoztatok, így történt Robirunner -rel is, akivel aztán pár kilométer erejéig kedélyesen elcsevegtünk. Itt megint egy plusz pont, vagy csillagos ötös az UTH-nak, a jól kivehető rajtszámokért, főleg a kontúron szereplő keresztnévért .

 

Pilissztentlélek - Pilismarót (35 - 45 km 229 mD+)

 

A malőr ellenére Pilisszentlélekre 1:00 órával a szintidő előtt érkeztem meg. Na semmi nagyzolás, csak ennek még a későbbiekben jelentősége lesz.

Itt újragondolva a frissítést, 1 víz 1 isot vettem magamhoz. Úgy voltam vele,hogy akkor a zseléhez fogok gyakrabban nyúlni. Ez volt az első depo pont, magamhoz vettem a frissítéseket, újraszámoltam a dolgokat, fejlámpa le, napszemüveg fel. Ildikó, Czövek Andrys barátnője mint egy crew ugrott hogy hol és miként segítsen. Mondtam hogy a zéró kolát kívánom nagyon, erre a drága hozott nekem a következő pontra Marótra. Millió hála!

Szentlélek és Pilismarót között fogalmam sincs mi történt, az biztos hogy felkelt a nap.

Az éjszaka nem hozta a 2 évvel ezelőtti varázsát, túl sokáig futottunk túl sokan együtt, zavartak a léptek zaja, a lihegések, a beszélgetések, nagyon vártam hogy végre egyedül legyek.

Mire eljött ez a pont, hogy egyedül legyek, akkor jöttek a bajok. Mire kijöttem a bajaimból eljött a nappal.

Felkelt a nap. Abban biztos voltam, hogy addig kell nyomni ha nem is csőgázon amíg ilyen kellemes az idő.

Marót mindig a Cofferrun pont, így szinte mindenkit ismerek és mindenki ismer. Itt végre volt egy toi toi, mondom de jó végre nem kell guggolni, vagy fába kapaszkodni, erre bemegy előtt egy „kísérő“, amit kissé zokon vettem, de kivételesen nem adtam neki hangot. Fölös energia, nem pocsékolunk... ittam a kólából, közben a ponton kicserélték a kulacsaimat. Itt sem tettem le a seggem sehol, nem ülök, ez nálam bevált gyakorlat, ha leülnék , félek úgy maradok.

Mondanom se kell, amilyen szeretettel fogadtak olyan szeretettel indítottak útnak.

 

Pilismarót - Dömös ( 45 - 54 km 438 m D+)

 

Irány Dömös, a Prédi lábához. Jöhet majd a fűrészelés, terepfutó nyelven fingfűrészelés.

Ezen a szakaszon ismét utolért a svájci különítmény. Nos hiába voltam síkon gyorsabb, ezek a srácok az Alpokban tanultak mászni, és hát nem ugyanaz a kávéház. Az emelkedőkön lazánfaszán beelőztek, nagyon rutinos, magabiztos botozós mászással. Még a ritmus is egy volt, olyan szimbiózisban voltak, hogy öröm volt nézni.

Viszont sikerült a magyar tagjával beszélgetni egy szakaszon, tőle tudtam meg, hogy azért járnak ide vissza és most hozott magával még több embert, mert ilyen hangulatú, ilyen bensőséges atmoszférájú nincsenek külföldön, mint az UTH. Nem az én érdemem, de ilyenkor jó magyarnak lenni. Az embernek dagad a mellkasa.

Ez a szakasz, könnyen jött könnyen ment. Az idő még kegyes volt . 

 

Dömös - Lepence (54 - 62 km 497 mD+)

 

Dömösre beérve rögtön csippantani akartam, de „elzavartak“ mondván ez race in race szakasz. Haha , nézz már rám ? úgy tűnök mint aki versenyzik ?

Ott volt a mi szeretett Gézánk, a Fűrész, és a Prédis terepfutások alapembere, aki mindig hozza a szeretet pogácsákat , olykor pálinkákat. Most sajnos pogi nem volt. A pálinkát meg nem kérdeztem.

Géza úgy indított útnak, hogy a Fűrészen tali , (itt az idei esemény ), számolgattam is hány fogat kell majd menni ( 1 fog az 1 fel - le, én megfogadtam hogy évről évre többet megyek, így asszem 6 fogat kellene idén összeszednem) .. egy nagyon bensőséges, nagyon vidám , egyszerre röhögsz magadon és ahogy mások szenvednek, jó kis közösségi heppöning. Közben lecsekkoltam, igen , Idén 6-ot kell menni.   No way Back .

És innen sincs visszaút ...

(Fűrészre csábító medalporn a érembuziknak)

Eljött a verseny, az UTH igazi anyázása is, eddig csak szofisztikált  kis b@zmegek - már ha ez nem paradoxon -  repkedtek, de ez volt ez első nagy szopóroller. Mondtam is magamban én aztán kurvár@ nem fogok itt nyáron szopni, mert ha most felérek a Prédire akkor már erre az évre ki van pipálva, azt csá...

A Prédinél pedig illene jól kinézni mert a táv első fotója itt kattan el, a szokásos helyen, a szokásos fotós Szasza.

Itt kiemelném, hogy ettől is olyan egyedi az UTH, hogy a kis hazánk legprobb fotósait összegyűjti (Szasza, Kerékgyártó Peti, Szabó Áron, Szüme, Abai Robi) és olyan ikonikus, látványos pontra helyezi őket, hogy aztán ne tudj válogatni a jobbnál jobb képek közül.

És még a szar kép is tetszik magadról, mert hogy annyira real. Nos ilyenek lettek a Prédi fotók is, látszik hogy szinte már a seggemen vettem a levegőt. De ahol nem nézek fel, az egész instaképes.

 

 

És hát hogy ne legyen olyan egyszerű a képlet, meg hát hogy néz az ki hogy csak egy hányással megúszom ezt a kalandot,

csapás csapás hátán, na de "sima tengeren soha nem lett jó tengerész.".

A Prédiről lefele kezdődtek a bajok, az igazi csapás a hányás után. Az egész bal lábfejem fájt, meg is duzzadt, de akkor nyilván nem láttam és a boka flexió teljesen beszűkült, a mozgástartomány minimális volt. Az ember ilyenkor elkezd értetlenkedni, miaf@sz ?! külső fizikai behatás nem érte, mi történt ? Újra szkennelés, hogy amúgy minden más működik e . Természetes vagy sem, de a futózsák alapfelszerelése egy Flector por és pár Kata (persze jöhetnek az ellenkommentek mit miért nem ? leszarom. 6 éve töröltem a Korintoszos posztom amiatt mert meglincseltek a kommentelők ) .

Abban biztos voltam hogy még túl korai lenne gyógyszert bevenni. Egyelőre hagytam a fájdalmat és gondoltam a tűrőképesség határáig elmegyek vele, valamint mozgásképesség határáig. Síkon egész tűrhető volt , persze nyilván ez is szubjektív, kinek hol van a fájdalomküszöbe. Lehet hogy ez enyém már nagyon kitolódott amikor pl. még törött bokával futottam pluszban 8 kilométert a Szilas mentén.

Az az egy biztos volt, hogy a lejtő jelentette a legnagyobb kihívást, kábé úgy mentem le mint egy szarógalamb. Ennek ellenére még 50 valahány perc előnnyel beértem Lepencére. (ez sem menőzgetés)

Újabb Depo pont, kábé semmit nem kellett csinálnom itt se ,itt ettem először szilárdat (62 km ) az űrkaján kívül (zselé, ch iso), két kis szelet sajtos kenyeret. Beke Tomi crew kicserélte a kulacsaim, odahozta a Depocsomagom, kiszedtem amit ki kellett . Valakitől kaptam vazelint, vagy valamilyen kidörzsi elleni krémet, millió hála.

Mivel a kitett részeken már izzadtam mint kurva a templomban és a Prédi is megcsinált rendesen, szóval a combokat zsírozni kellett. Sok mindent el tudok viselni és tényleg hiszem, hogy elég magasan van a fájdalomküszöböm, de a kidörzsölődés érzet annyira zavar, hogy nem tudok tőle elvonatkoztatni. Lehet hogy ez csak az én baromságom ? Tudom, hogy vannak kényszeres dolgaim, mint a bezártam e az ajtót, elzártam a tűzhelyet, és képes vagyok ezek miatt a garázsból visszamenni. Mindenesetre pont időben megelőztük a bajt a krémmel.

Tomi finoman jelezte,hogy Taka már erről a pontról. Még egy gyors vetkőzés, és indultam tovább. 

 

(Fotó : Prédi , úgy tűnik valamit magyarázok ) 

Lepence - PILISSzentlászló ( 62 - 73 km 424 m D+)

 

Éljen , jöhet a csalános.  Sebaj, ingyen kozmetika, sőt gyulladáscsökkentő hatása is van !  őszintén nem is a csalán zavart, hanem hogy annyira benőtte hogy nem látszódott a nyomvonal. Én meg így béna lábbal duplán fostam hogy mire lépek. Mindenesetre bármennyire utálom hogy ki kell futni az autóútra , itt már alig vártam,.

Emlékeztem hogy nem ez a kedvenc szakaszom, sok hosszú sunyi emelkedő mire eljön majd a Spartacus ösvény, ahol tavaly bebóbiskoltam és estem egy kurva nagyot. Rolanddal itt ismét összetalálkoztunk, ő aztán csukott szemmel is ismerte a pályát, úgyhogy tudtam hogy mikor mire számítsak. Mindketten mint két nyomi úgy downhilleztünk, ő a térde én a boka miatt, a két szarógalamb. Közben azon lamentáltunk nagyjából délben, hogy a nagyok már biztosan beértek a célba, mi meg itt féltávnál csoszogunk. 

Ezen a részen már rengeteg turista volt , de aki ilyen későn érkezik mint mi, az ne csodálkozzék. Mindenki hajrázott, gratuláltak is (mondom magamban még nincs mihez ) és egymást leüvöltve félreálltak , elképesztően cukik voltak, még mosolyogtam is ahogy egymást lekiabálják. Ezen a napon egy bunkóval vagy figyelmetlen turistával sem találkoztam. Mindenki, tényleg mindenki előzékeny volt. 

Tudtam hogy Áron lesz a Spartacus fotósa, mondom magamban, azért illene jól festeni egy ilyen festői környezetben.

Hogy sikerült e, azt mindenkinek az ízlésére bízom . Mindenesetre nekem tetszik, mosolyogtam is , futottam is, és ott van a háttérben a csodás Dunakanyar panoráma. Kell ennél több ? ( nekem ez lett a kedvencem, már ami a futós képeket illeti , mert a tüskés mászásoknál meg Peti várt) 

Megálltam egy pár percre, hogy gratuláljak a Mátra 115 öthöz, brutál nagyot ment. Aztán akkor még elkattant egy portré fotó. Azért bármennyire is boldog vagyok, eléggé lelakott a fejem. Sebaj, így is megy a szeretem fotók közé.

 

"Csak pózolok, hogy legyen lájk. Hogy lásd, mit csinálnak a legendák."

Pilisszentlászló - Visegrád (73 - 82 km 74 m D+)

 

Szentlászlóra már csak 25 perccel a pontzárás előtt értem be . Ildikó és Stark Peti csippantottak le, a kedvéért még egy mini sprintet is villantottam.

A ponton látták hogy rottyon vagyok, így próbáltak mindent belémtukmálni. Pedig csak a fájdalomtól voltam ki. Mindenesetre ettem egy kis rizst magában, ittam egy kávét. A csoda crew intézte a kulacsaim. És imába foglalom annak a nevét aki jeget pakolt a zoknimba, a fájós lábamba. Jézusom, mint szomjazónak a víz, fuldoklónak a levegő, annyira jól esett. Hála.

És végre jön egy kedvenc szakasz, az Apátkúti völgy, a tizenvalamennyi patakátkelésével, full árnyékban, olyan nem volt hogy ezt a részt nem szerettem volna. Most azért döcögösebb volt, a növényzet sok helyen benőtte, az állandó hajolgatás, befékezés teljesen kimerített. Újabb turisták, újabb biztatások, jhajj az ember szívét melengeti.

Az aszfaltos rész most nem volt bántóan hosszú, tudtam hogy jön egy kis mászás hogy elérjek a Visegrádi pontig, nem mellesleg az első pont ahova mondtam, hogy ha tud jöjjön el a párom, vártam hogy találkozzak végre vele, nemcsak a zéró kóla miatt, hanem extra lendületet tud adni a szeretteink biztatása.

Visegrádra már csak 20 perc előnnyel suhantam be a Suhanj pontra.

Ketyeg az óra, és az idő ellenem dolgozik.

Norbival hozattam ide teljes felszerelés váltást, de végül csak a trikót cseréltem le. Itt volt Dóri is , akit a közösségi futásaink révén ismertem meg, hálás vagyok neki is a segítségért.

 

Visegrád - Papp rét ( 82 - 92 km 560 m D+ )

Nehéz a keresztem , Megváltó KRISZTUSOM , De amit rám mértél szívesen hordozom !

Sokat nem tökölhettem, hiszen a szintidő a valagamban, így elindultam a vesztőhelyemre. És hogy miért vesztőhely ? Nekem ez olyan mint az UB n másoknak Fenékpuszta, vagy Keszthely ahol futók tönkelege elvérzik. Végigmentem az összes uth -s emlékemen és arra a következtetésre jutottam hogy én mindig itt fogyok el.

A Fellegvár az én keresztem.

Nem hiába ez az út a keresztút, a 14 stáció, a keresztút állomásai, ami Jézus szenvedésének útját ábrázolja.

A lépcsők után az végtelennek tűnő kanyargó felfele. Meg meg álltam pihenni hogy újra erőre kapjak. Mikor felértem végre az első utam a csaphoz vezetett, megmosakodtam, biztos ami biztos rátöltöttem a kulacsra is. Hiszen Borjúfőig újabb út vezet, felfele. Idén egy pályabejárásra se mentem el, így minden sokkal hosszabbnak, ezáltal keservesebbnek tűnt.

Küzdelmes mászást követően csak  futó szakzsargonnal élve, csak "recskázni" tudtam, kicsi kocogás kis séta kombóval, amolyan "pöcsvakarás" , így is mondják.. Megláttam Szüme fotóst , kértem hogy még ne fotózzon, adjon egy perc türelmet és összeszedem magam. Ha azt mondtam hogy a Prédi megcsinált akkor a Fellegvár duplán megcsinált és a tűző nap is megolvasztott.

( itt mondtam Szümének, hogy adj egy percet amíg összeszedem magam, de ezt is lefotózta :))) sebaj megy a trash race-face mappámba) áhhh amúgy nincs ilyen, együtt van a sz@r  a jóval , egy tényleg RaceFace nevezetű mappában a telefonon )

Azért sikerült jó futós fotót készítenie, bocsánat hogy nem voltam valami kommunikatív, de ugyebár nemcsak magammal küzdöttem itt már, hanem a szintidővel is.

 

A Papp rétig vezető szingle track egy végtelen küzdelemnek hatott, mondom sose jön el az a jobbos kanyar. Az egyetlen előnye ennek a záróbuszos pöcsvakarásnak a két évvel ezelőttihez képest, hogy itt nem értek utol a Szentendre Trail távosai, nem kellett félreállnom, ami emlékszem akkor nagyon bosszantó volt és kizökkentett a folyamatos haladásból.

Egyfolytában néztem az órát, mennyi a pontos idő, néztem a kilométert, de én előrébb voltam 1 k val így ez megnehezítette a számolást, meg amúgy is nálam néha alapvető matematikai műveletek nem mennek már ilyenkor, mint az 1+1. Szóval sacc kilométer és még van x percem, próbáltam átlagtempót számolni.

Iszonyat nyomasztó volt és közben haladni kellett: Pokoli érzés. De nem akartam elengedni. Küzdeni akartam, mert ha már eddig eljutottam, hányással, fájó lábfejjel, alulműködő - szaknyelven diszfunkciós - bokával, akkor nem lehet itt és így feladni.

Mennem kell. Szedni a lábaimat. A jobbat a bal után. Egyszer vége lesz, egyszer meglátom majd a crew irányítókat és onnan már csak egy jobbos kanyar.

Mennem kell. Erősebb vagyok a fájdalmaimnál. Erősebb vagyok a gyengeségeimnél. 

És egyszer csak megláttam az egyenes végét, mint a fényt az alagút végén. Nem tudtam innen mennyi még a Papp rét, de már jöttek szembe a futók, mindenki hajrázott egymásnak. Ez a hely amikor és ahol már mindenki elcsigázott, ahol már a 90 kilométer súlyát és nyomát cipeljük, ahol már minden az arcunkra van írva, a küzdelem nyomai a testünkön. Itt már több mint 16 órája talpon vagyunk, éljünk a kalandjainkat, járjunk az utunkat, ez már az a pont ahol már mindent átéltünk. Papp rét. És ez volt az utolsó pont ahol időben tudtam csekkolni, 9 perccel zárás előtt.

Norbi ide is eljött , intézte a cuccaim, volt még zéró kóla. Láttam egy nagytávost, a Jani haverját , akik együtt futottak, sírni ezen a ponton, egy kicsit pityeregtem én is. Istenem mennyi érzelem. És mikor ilyen meglett, erős férfiakat látsz sírni, akkor nálad is eltörik a mécses, még most is libabőr leszek... ez az uth életérzés, sírsz a fájdalomtól, a boldogságtól, a meghatottságtól, mosolyogsz, nevetsz, örülsz, szeretsz és szeretve vagy, az érzelmek vihara, az érzelmek kavalkádja.

De nem nagyon volt idő semmi felesleges dologra, menni kellett tovább.

 

Papp - rét - Skanzen (92 - 105 km 546 m D+) 

Út a pokolba - a két tüske

 

Mondhatnám hogy a pokolba vezető utat magam köveztem ki, de ha még a két tüske (a Vörös kő és a Nyerges) önmagában nem lenne elég, akkor még az égiek megfejelték egy jó nagy szélviharos esővel. Sebaj, a fejemben is , bent is vihar, kint is vihar. De várjunk csak, én vagyok a vihar. Lippai Rolandnál olvastam ezt a találó idézetet:

„Az ördög a fülembe súgta: nem vagy elég erős ahhoz, hogy dacolj a viharral. Én visszasúgtam: ÉN vagyok a Vihar.“

Ilyenkor adjatok hálát a kib@szott kötelező felszerelésnek, amiért de jó hogy most ott van a zsákomban egy kapucnis kabát. Életmentő volt. Az eső orkáni viharos szél kíséretében csapott le.

Annyira megvolt a lélekjelenlétem, hogy tudjam most kell egy Roctane zselét elmajszolni és az ha nem is felvisz, de rásegít az első tüskére.

Az állandó matekozás, centizgetés teljesen lemerített. Pedig muszáj volt fejben jelen lenni. Nagyon is jelen, nagyon is észnél kellett lenni. Megint az a kurva matek. 

A Hétvályúsnál csippantás, jó nagy adag biztatás, mondtam hogy nem fogok beérni, a pokolba kívántam ezt két tüskét. Megint eszembe jutottak Csanya szavai : nem azért van ott hogy szeresd, hanem azért hogy tiszteld.

A hegyek nem stadionok, melyeken teljesítményt mutatok be, a hegyek katedrálisok, melyeken a vallásom gyakorlom… Úgy megyek oda, mint ahogy az emberek imádkozni mennek... ...A hegyek között a létezést ünneplem. Minden úton újjászületek"

Az egyszer biztos, hogy tisztelet parancsol.

Az önkéntesek kínáltak vízzel de nem kértem, biztattak, azt mondták hogy csak menjek , menjek , ne álljak meg.

Nem vettem elő már a botokat, mert ahhoz már nem volt elég koordinált a mozgásom, hogy rutinosan felsegítsem magam vele, így maradtam a jó öreg négykézláb mászásoknál, mint egy kis majom mentem fel és fel, vagy inkább megfáradt vén majom, hol négykézláb, hol fából fába kapaszkodva, csiga tempóban, néha meg meg állva.

Aztán láttam egy alakot a felénél. Nem tudtam hogy káprázik a szemem. Azt tudtam hogy az még nem a Vörös kő vége . Anno már behalóztam én itt mindent,  a falevelekből gyerekrajzokat, az ágakból fekvő embereket, de most minden szenvedésem ellenére teljesen a tudatomnál voltam. Mikor realizáltam hogy a Kerékgyártó Peti kicsit el is sírtam magam, a nagy szenvedéseim és az önsajnálatom közepette bár távol volt legszívesebben megöleltem volna. Mondjuk leginkább arra vágytam hogy valaki engem öleljen meg.

Megöleljen, vagy valaki kaparjon össze, valaki mondja azt hogy vége, vagy mindjárt itt a vége.

Petinek is nyekeregtem egyet hogy kevés az idő, nem fogok beérni. Ő is ugyanazt mondta - rutinos rókák ezek mind - ne álljak meg, menjek, haladjak folyamatosan.

Azt ugye mondanom se kell, hogy pro fotók készültek , bár az arcomra van minden írva és már a lelakottnál is lelakottabb vagyok. De ez nem egy szépségverseny. Sőt, spoiler : ennyire csúnyán, lelakottan még sosem értem célba , DE nincs miért szégyenkeznem ez is ÉN vagyok, és ez is a kaland, az út része, ez nem a filterezett világ, itt nem kell megfelelni senkinek, semminek, semmilyen társadalmi elvárásnak, csakis ÖNmagunknak !

 

Még nem értem fel a csúcsra, de nem is találtam az utat, ahova értem 3 út ágazott és az egyiket úgy benőtte a növényzet hogy nem is volt ismerős. Mondom magamban b@zzmeg megint állok, nem kellene állnom, de várom hogy az óra keresse az utat. Közben megint szidtam magam amiért nem jöttem el pályabejárásra.

A Vörös kőhöz felérve időm se volt a panorámában gyönyörködni. Haladni kellett, de az újabb lejtő újabb pokol a béna bal lábamnak. Esküszöm már nem is tudtam mi a rosszabb, az emelkedőkre fel szenvedés, vagy a lejtőzés.

Sajnos nem törtek elő az emlékek, vagy talán jobb is így, hogy nem emlékeztem hogy a Nyerges a nagy halál. A hosszú, kínszenvedésekkel teli halál, olyan amit még az ellenségeidnek sem kívánnál.

Igyekeztem nem felnézni, nem azt nézni hogy mennyi van még, csak a lábaim elé. Csak a haladásra koncentrálni. De csak fel néztem, az órát csekkoltam, matekoztam. Legyen már ennek vége. Legyek már ott annál a rohadt kőnél. Csúcskő az vagy mi , nem tudom. De arra az egyre biztosan emlékeztem, hogy az ott van. Kellettek valami pontok, valami kapaszkodók amire gondolni tudtam.

Tettem a dolgom. Bal jobb, bal jobb. Összpontosítottam, tudtam hogy miért vagyok, mit akarok, tudtam hogy ez is a része. Nincsenek magasságok mélységek nélkül, nincs fent lent nélkül. Tudtam, hogy ettől az egésztől lesz kerek. De itt és most menni kell. Ez az utolsó emelkedő, onnan már csak le kell csorogni a Skanzenbe.

Buja növényzet vett körül de végre ott a kő. Fent vagyok. Óra , idő, számol, matekozik.

Az eső kellemesen feláztatta a hegyet, volt egy seggelés is a Nyergesről le, meg hát mikor máskor esik ki az a kurva bot a beltből, újabb állva szarakodás.

Telik az idő és nekem most az idő a legnagyobb ellenségem.

Megyek lefele ahogy bírok, persze nem amolyan zerge tempóra gondoljatok, de azért igyekeztem a körülmények ellenére futómozgásban lecsorogni, de nem akartam újra taknyolni és nagyobb sérülést benyalni így a testi épség volt a fő szempont, már ha az értelmezhető a harci sérüléses körülmények közepette.

Szembejött egy önkéntes lány, aki mondta hogy siessek mert 19.00 kor zár a pont. de vigyázzak mert csúszik. Nem volt új info, köszi egy seggest már beszereztem. Kérdezte hogy vannak e még mögöttem.

Utólag belegondoltam hogy azért ez baromi nagy felelősség a szervezők részéről, hogy aki még útnak indult Papp rétről, a Hétvályúsnál is becsekkolt mondjuk , azokat ne hagyják hátra, még ha nem is érnek be szintidőn belül. Emiatt is maximális ríszpekt ,hogy ketten is elindulnak a futók felé a Skanzentől. 

Igazából ez a rész se derengett hogy hol jön majd az aszfalt, tudtam hogy hol a frissítőpont, a Skanzen  , de hogy addig mennyi kilométer van azt nem.

Egyre szűkült az idő. Zárult az olló.

Mire leértem az aszfaltos útra 19.01 volt. Egy világ omlott össze bennem. A Skanzen frissítőpontig futottam ahogy bírtam, mondom hátha ... Kb. 19.03 ra értem be, A ponton ott voltak, rögtön kérdezték mit kérek. Csekkolni már nem tudok , de fussak be a célba . Míg valaki mondta hogy inkább csippantsak, ha szintidőn kívül is. Kicsit értetlen voltam, hogy akkor most amúgy befuthatok a célba . De leginkább szomorú és csalódott voltam, hogy 3 percen ment el.. ha kevesebbet beszélgetek, ha kevesebbet állok meg, ha kevesebbet pisilok, ha rövidebb ideig hányok .. hogy ilyen nüansznyin elmenjen. Az a rohadt „ha“ , „mi lett volna ha...“

 

Skanzen - Szentendre ( 105 - 111 km , 22 m D+) 

Út a mennybe , avagy Az út a poklon át vezet a mennybe

 

Megrogytam és sírva mentem tovább, már azt se tudtam hogy így, összetörve lelkileg beérek e a célba. A Skanzeing, a 105 km ig tartó felvértezett Gabi, darabokra hullott. Megsemmisültem.

Molnár Norbi elém jött a Skanzen után még a főút előtt és megállt , hangosan kerepelve buzdítottak. Én meg mondtam „nekem már mindegy... nekem már vége van“

Az útkereszteződésnél már szedte be a bácsi a bójákat, ezzel is jelezvén Vége van. „Vége van kicsi“

Átfutottam az úton, ha eddig a szívem vitt előre, most csak a lábaim, gépiesen tették a dolgukat, belül üres voltam. Elmondhatatlanul fájt, hogy perceken múlt az „élet“. Pedig annyira akartam. Lehetett volna még jobban akarni, még jobban csinálni. Egyre csak ostoroztam magam. A szántóföldes szakasznál újra bőgtem. Ezeket az érzéseket az ellenségeimnek se kívánnám.

Nem sokkal később utolért egy lány, erdélyi magyar , valamit magyarázott a szintidőről, hogy a Skanzen nem úgy volt megadva, vagy hogy két itiner jelent meg, és ő márpedig befut a célba. Mennyi a táv mennyi az idő, megint ez a kurva matek. Még sose matekoztam ennyit egy verseny alatt. 

Andi (Jeromos Andrea) eltántoríthatatlan volt és ezt rám is átragasztotta, innentől már ismét futva, küzdve és felvértezve mentem a cél felé.  

Vártam , kutattam melyik az a híd, hol lesz az balos kanyar, és egyszer csak láttam Andi fordul, na végre, egy lány pink szoknyában ugra bugrál mellette Tuncsik Csabi. Hatalmas kő esett le a szívemről. Innen mennyi ? kérdezem . “ 800 méter “ már azt sem tudtam mennyi a pontos idő, de mentem hogy lássam Andi hátát. Végre a macskaköves utcák. Végre emberek.

Emberek, önkéntesek, futók, taps és én teljesen önkívületi állapotban csak futok , törik a mécses, folynak a könnyein, kiélvezni se tudtam, megállni egy pillanatra sem, mert féltem hogy nem érek be a célba. Az utolsó macskakőn Gyöngyő (Magyar Gyöngyvér ) a kezemet fogva kísért és gratulált. 

Én meg mint egy megszeppent kisgyerek , aki nézi a karácsonyfát, a fényeket , a díszeket, az ajándékokat, nem hittem el, hogy ez az AJÁNDÉK nekem is jár . Fel se fogtam, de potyogtak a könnyeim.

Ráfordultam a célegyenesre, megannyi ismerős, Preska Bálinttal pacsi, na persze a két "jómadár" együtt, Jóború Lacival. Az hogy Laci videózott fel se fogtam és hogy follow cam követett a célig (itt a link) az meg egyenesen elképesztő. Hálás vagyok értetek Srácok!

A mámortól megrészegülve , eufóriában úszva futottam be a célba, hallom a szpíkert „megcsináltad Gabi“. Megláttam a kisebbik lányomat a célban, Vivient, odarohantam hozzá, legszívesebben felkaptam volna, de már nem olyan kicsi.

Viharvert testtel, elfolyó sminkkel, sárosan, koszosan , büdösen értem célba. 19:53. Utolsóként. 

Két klasszis nagy futó várt és csipantott le a célban , Ihász Vera és Fűrész Edit, biztos kedveseket mondtak de én a mámortól semmit sem fogtam fel. Ahogy azt sem hogy most teljesítő vagyok e vagy sem.

De tudjátok mit, nem is érdekelt, nekem teljesen mindegy volt, átfuthattam a célegyenesen, tapsvihar és ünnep kíséretében a célkapuig, innen rajtoltam éjfélkor és majdnem 20 órával később ide érkeztem meg, nekem ez így kerek, megjártam a mennyt és a poklot. Minden megkaptam amiért jöttem. Talán még többet is...

Így lettem az UTH leglassabb győztese 

Megvan a hiányzó darab, a hiányzó láncszem, az érzés amit kerestem, amit nem tudtam megfogalmazni, amit nem tudtam beazonosítani. Az EZ, ez a VILÁG, ez a hely, ezek az emberek, ez az érzés, ez a rengeteg emóció ami itt körülvesz és átjár. 

Bárcsak mindig kint hagyhatnánk a valóságot és bárcsak ebben a burokban élhetnénk.

Furcsa egy perverzió ez minden pünkösdkor, és ezért még fizetünk is. Haha, viccet félretéve, a legértékesebb befektetés. Mert a halálos ágyunkon nem a vagyonunkat fogjuk számolgatni, nem azokat visszük magunkkal, hanem az emlékeinket, az élményeinket, amiket átéltünk, a barátságok, a kapcsolódások. Közhelyes de attól még igaz, ne tárgyakat, élményeket gyűjts.

"A leggazdagabb ember nem az, akinek a legtöbb van, hanem akinek a legkevesebbre van szüksége."

 

A lelkem megbékélt, a szívem csordultig van, a felhőkben járok azóta is, bár palackozhatnám ezt az érzést és kitartana pünkösdtől pünkösdig. Bár úgy tudnám elmondani, elmesélni az embereknek ezt az érzést, hogy megfogható lenne, hogy éreznék amit érzek. De nem tudom átadni, ahogy az erdő illatát, a lépteket, a fák susogását, nem tudom elmondani milyen a mennyben és pokolban, nem tudom kifejezni szavakkal, érzékeltetni a szeretetet amit kapsz az önkéntesektől, a sporttársaidtól, a szurkolóktól. Nem tudom elmondani milyen az a belső béke amire út közben lelsz, az a küzdelem amit önmagaddal vívsz. 

Azt tudom, hogy a kettősségében van valami felemelő és magasztos. Hogy amikor elvágjuk a köldökzsinórt, amikor kilépünk ebből az elbaszott valóságból, akkor ebben a közegben békére lelsz. Bármennyire fájdalmas és küzdelmes megtalálod önmagad békéjét is. Olyan mélyre tudsz lenyúlni amit nem is gondoltál volna. Az erő ami bennünk rejlik hatalmas , csak az elménk szab határt neki.

Nem tudom ki mit cipel ilyenkor, én már többször írtam, hogy az életem és a gyerekkorom traumáit viszem végig a hegyeken. A pofonok erőt kovácsolnak. De olyan sok mindent tudok vizualizálni ilyenkor : emlékeket, néha olyanokat is, ami a hétköznapi életben sose jutott eszembe, pedig erősen akartam emlékezni. Érdekes az elme játéka. Nem véletlen hogy az agyunkat sejt, kapcsolati és funkcionális szinten a tudomány még mindig csak térképezi.

Bármennyire egyéni sport, együtt vagyunk egyedül. De ott vannak az önkéntesek akik pontról pontra fogják a kezed, ők a mi segítőink, meg akik a háttérben dolgoznak hogy ez az ünnep egy valódi ünnep legyen. Hogy te vagy én beteljesítsük az álmunkat.

 

Összegezve elég erősre sikeredett a nyitány, a hányással, aztán a félidőben bekövetkezett boka lábsérülés sem könnyítette meg a helyzetet, ebből ergo logikusan következett hogy szintidő harc lesz, így a harmadik rész a záró jelenettel igazán drámaira sikerült. Mindenkitől elnézést kérek, aki ezt az előadást online végigkövette.

 

Tanulságok

Talán okosabb lett volna átnevezni a Szentlászlóra, ott megengedőbb a szintidő. Tudvalevő, hogy a Nagyvadon, azaz a Királyi távon a legszűkebb a szintidő arányaiban véve a többihez képest, de hát ez mégis csak a leg leg, No meg ide az jöjjön aki felkészült.

Pénteken nem kellett volna egy "majdnem" új szandálban 15.000 lépést megtenni. De a szombati 3 órás bandázgatást a versenyközpontban nem sajnálom.

Hamarabb kellett volna elkezdeni ledobni a fölös 4 kilót és nem akkor elkezdeni amikor a Kardiológián a főorvosnő ráállított a mérlegre. (újabb spoiler : a maradék 1-2 kilót otthagytam a Pilis Visegrádi hegységben, úgyhogy ezt is Köszi UTH )

Időben kellett volna a cipőváltáson gondolkodni. Mármint a másik márkán. És lehetőség szerint még egy hosszabbat futni . De így is hálás vagyok a Hoka csapatának, hogy kölcsönkaptam egy tesztcipőt, így volt időm tesztelni.

A legfőbb tanulság pedig a futás igazságos sport, amennyit beleteszel annyit veszel ki belőle. Nem előzte meg az UTH-t sok érdemi munka, szóval hálás lehetek a konok fejemnek, a buldog makacsságomnak, a testemnek amiért célba értem.

A frissítési terv szentírás, attól eltérni se fel, se le nem lehet. Borul a képlet.

 

Köszönetnyilvánítás

 

Köszönet Csanyának, hogy teremtett egy jobb világot, álmokat adott, illetve hogy kb egy évtizede megálmodta és véghezvitte és ma ekkoráva varázsolta az Ultra-Trail Hungaryt , köszönet az UTH minden egyes munkásának, önkéntesének, annak 300 embernek, hogy hozzájárultak az álmaink beteljesüléséhez. 

Köszönet a családomnak, hogy elviselik ezt a hóbortomat, és még támogatnak is benne.

Köszönet a Gu Energynek a támogatásért, a számomra legjobb üzemanyagért.

Köszönet a Gránit Design nak, hogy a fejlámpák Ferrariját használhatom. Ha érdekel a különbség a Swift és a Nao RL  között, itt megtalálod. 

Köszönöm, mindenkinek akik a háttérben drukkoltak, akikkel együtt futottam sporttársak, mert így együtt voltunk egyedül. 

 

Zárszó

 

Gratulálok mindenkinek aki célba ért, akármilyen távon is futott, azoknak is akik nem értek be, mert ez az hely, ahol mindenki szembenéz a démonjaival, az emberi teljesítőképesség határait feszegeti, és mindenki elmegy a falig vagy még azon túl is.

Végül:

Élmény volt leírni és átadni az érzéseimet, a gondolataimat. Élmény volt átadni magamnak újra és újra az UTH életérzésnek, a terepfutók fesztiváljának, ennek a pünkösdi mulatságnak.

Ha csak egy ember is maholnap futócipőt húz és átjárja ennek a sportnak a varázsa akkor már megérte. Én eddig is és ezután is mindenkit arra bíztatok, hogy élje át ezt az uth életérzést, ezt a pünkösdi csodát.

Ez nemcsak egy futóverseny. Élje meg, hogy ez a világ más. A világ itt egy jobb hely.

 Jövőre, ugyanekkor , ugyanitt.  és Te itt leszel ?

 

UPDATE :

Mire végeztem a beszámolóval, jött a hír Csanyától, hogy hivatalosan is Finisher lettem. Mivel szombaton rákérdeztem, hogy amúgy nekem tök oké így is az élmény, csak hogy mit írjak a blogomba. 

Ráadásul jövőre az UTH vendége vagyok ! Eddig is győztesnek hittem magam, de Most már biztos hogy a leglassabb győztes vagyok !