Mindaz amit a Mátrabércről, 54,63 km ről 2978 szintemelkedésről, bruttóban 10 perc híján 10 óráról (nettó: 8:50 ) mesélhetnék azt nem tudnám teljes egészében visszaadni, igyekszem az előzményekről is röviden érthetően mesélni, hogy megértsétek teljes egészében az egészet.

 A Mátrabérc Trails annak aki nem tudná, a hazai terepfutás egyik meghatározó és terepfutó berkekben is közismerten ezen a távon a legnehezebb versenye, amit én előtte elképzelni se tudtam. Az útvonal a Mátra főgerincét követve kelet-nyugati irányban keresztülhalad az egész hegységen.

https://www.mbtrail.hu/versenyek

Előszóban az előzményekről

A legtöbben tudják, hogy idén egy értékelhető hónapom volt, az pedig a január. Onnantól egy mélyrepülés indult, egy lavina, aminek sajnos még mindig nincs vége. Olykor kikecmeregtem a gödörből, néhány alkalommal újra szárnyalhattam, de a szárnyak sérültek, és hiába kerültem felszálló ágba, hiába orvosolták az egyik problémát, a hajtóműben még mindig hiba van. (ld. a csipő bursitis, azaz nyáktömlőgyulladás pipa, de úgy tűnik nem ez volt az egyetlen )  

Nem volt egyszerű meghatározni a trigger pontot önmagamnak se, hiszen amikor ez elkezdődött akkor a bal oldalamon deréktól térdig minden egyes ízületem porcikám fájt. Mindenközben egy nőgyógyászati beavatkozás is összezavarta a fájdalomérzékelésemet, hogy biztosan tudjam nem a derékból sugárzó a fájdalom, újabb egy hetet vett el.

Most ott tartok, hogy egy nagylabor vár rám pénteken aztán egy újabb reumatológiai vizsgálat. Jó lett volna túlesni Bérc előtt ezeken, hogy tudjam is hányadán állok. Még mielőtt bárki rámvetné az első követ, nem sérülten vágtam bele. Ámbár a sötétben tapogatózunk, az orvosom áldását adta, mikor megkérdeztem, hogy „futhatok 50 km –et a Mátrában?” – természetesen a szintkülönbséget nem említettem – visszakérdezett, hogy „ennyi futáshoz már mentálisan kell erősnek lenni ugye?” , rávágtam, hogy igen, erre ő, „ha nincsenek fizikai fájdalmaim, akkor legyek erős, akarjam jobban”.

„Ámen” mondtam magamban.

Sok szart cipeltem magamon, magamban sok fájdalmat, sok dühöt, és nemcsak az elmúlt hónapok fizikai fájdalmait, hanem a lelki fájdalmakat. Ezeket nem tesszük a kirakatba és nem azért, mert szégyelljük, hanem mert a magán szféránk bizonyos elemei nem tartoznak a nagy nyilvánosságra. És biztos vagyok benne, hogy mind sérültek vagyunk így vagy úgy.

Még nem kellett átélnem, megtanulnom itt a „verseny”pályán milyen lehet feladni, mert itt mindig az vagyok, és az akarok lenni, amit Gobbi Hilda mondott „Én fű szeretnék lenni, mert az kinő, levághatják, letaposhatják, akkor is kinő”. Lehet ostobaságnak hangzik, de facto a szar erőt kovácsol.

Szóval egy nem túl acélos évkezdettel, összesen idei 470 km-rel a hátam mögött, a lábamban, amiben 11.000 szintkülönbség volt, döntöttem úgy, hogy legalább belevágok, és aztán lesz ami lesz. A Bércet megelőző két héttel próbáltam ki hogy egy 20 as terepen hogy viselkedik a lábam, megköszöni e vagy sem, aztán előtte egy héttel egy Kis Szénáson is, ahol a frissítést is legyakoroltam. (de erről később)

Előző este, hogy biztosan elaludjak és jól aludjak könyvel feküdtem le, még mindig a Churchill ről szóló A legsötétebb órát olvasom, ahol az ikonikus mondat elhangzott amit Churchill mondott a népének a németek elleni 2. vháború során „nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket”. Tudtam hogy ez velem sem lesz másképp, hogy ha reálisan nézzük a tényeket, én is ezt ígérhetem csak magamnak és a Mátra is csak ezt ígérheti nekem. Ezt is, de kaptam mást is…

Hosszabban nem szeretném az előkészületeteket taglalni, eléggé nehéz volt, hogy milyen ruhában milyen felszereléssel induljak, a cipőválasztás is kérdéses volt, hiszen tipikus hogy egész héten kellemes tavaszi időjárás volt és a verseny előttre és napjára „égszakadás földindulás”. Nyugtáztam magamban, hogy még milyen nehezítő körülmény fog beesni az egyébként is extra nehéz versenybe. A versenybe lejutást is újra kellett tervezni, de ezúton is köszönöm Rohoska Lajosnak hogy levitt minket a célba. Illetve a Mátrabérc Trailnek hogy elősegítette a Telekocsi „mozgalmat”. Bedepóztam péntek délután a csomagokat, minden pontra küldtem előre ellátmányt, amiben zselé is volt. Mivel nem tudtam, hogy a GU Energy Hungary  ennyire nagylelkű, hogy minden frissítőn szinte korlátlan mennyiségű zselét vehettél el, amiért roppant hálás vagyok, és mind azok lehetünk.

Mivel minden ponton volt depócsomagom, így ez arra is jó volt, hogy a fölös cuccokat ne cipeljem magammal tovább. Például teljesen felesleges volt egy merino aláöltözőt felvennem a rajtban, ráádásul erre húztam fel a rövidujjút. Tanulópénz számomra is, hogy az ösztöneimre kell hallgatni, és nem arra hogy másik tíz futó miben fut. Sajna az első 5 kilométeren le kellett vennem, mert szinte megfulladtam az egyébként is szemerkélő esőben, a fullasztó párában így is ziháltam és levegőért kapkodtam. Mivel egyébként is teljesen hátulról rajtoltunk Mariannal, aztán a hátsó mezőny be is állt libasorba a single tracken, szinte teljesen ottragadtam a végén, ezzel a vetkőzési manőverrel, le a zsák, le az összes felső, meg a mezőny legvégére kerültem.

Így

 Így nézett ki egy depócsomag 

Kékesig kellett eljutnom legalább szintidőn belül, hogy azt mondhassam magamnak, ezt meg tudom ezt meg lehet csinálni. Többek között azért is, mert Kékestetőnél, ami a 20. km, a szint fele már megvan, úgy 1500 m D+, így bár a táv java része még hátravan úgy 34 km, de a maradék 1500 szint már egy kellemesebb hullámvasútnak bizonyul. Ezért is volt, hogy futónyelven szólva Kékes után „érkeztem meg”, addig bár mesés volt a ködös Mátra, de néha jobb is hogy nem láttam, hogy milyen magas az a felfele, vagy hol van vége, miközben a párától rettenetesen szenvedtem.

Minden frissítőponton túl sokat időztem, és ez nem a régi Gabi, aki piknikelt és végigette a kínálatot, hanem a kiszámolt Roctane poromat egy soft kulacsba tettem, és külön egy mérőkanalat a zsákom hátuljába, na már most 2 kulacsot megtölteni, 2 x2 merőkanálnyi Roctane nel még segítséggel sem egyszerű. Az italpor tökéletesen működött, de még a szállítás/adagolás kivitelezést kell átdolgozni.

Összesen 1 óra állásidőm volt, amiből csak kétszer álltam meg fotózni (ugye hogy hihetetlen ? ) , csak egyszer pisilni ( ez is durva majdnem 10 óra alatt) , csak két háromszor fújtattam állva egy egy meredeken, de az sem percekben mérhető. Szóval legalább 50 percet a pontokon töltöttem. Tehát van min javítani.

És itt egy kis kitérő a frissítésről :

Ha nem a GU követe lennék, akkor is leírnám, ahogy régen is leírtam, milyen üzemanyaggal „turbóztam” fel magam. Értitek az idézőjelet? Bár én nem turbó üzemmódban megyek, de egy átlagos, a nem gyorsnak tartott futónak is ugyanúgy kell a legjobb üzemanyag.

Csak Roctane porral, és GU zselével frissítettem, uszkve két óránként egy BCAA t is bevettem, biztos ami biztos izomfáradtság ellen. De ilyenek nem voltak, nem fájt semmim, csak kevésnek éreztem magam a Mátra nagyságához (erről később is lesz szó ) . A Roctane ból óránként egy kulaccsal ittam meg, úgy hogy folyamatosan ittam, ez kellő mennyiségű szénhidráthoz jutatta a szervezetem, így a zseléből elég volt óránként enni egyet. Semmi mást nem vettem el a frissítőasztalról, bár néha egy jó zsíros kenyér csábító lett volna, gondoltam magamban majd a célban. Bátran állíthatom, hogy a frissítés tökéletesen működött, se fájdalom, se gyomorpanasz, egyszerűen a kihagyások, a legyengült állóképességem miatt a lehető legtöbbet hoztam ki ebből a versenyből a GU segítségével.

Ezúton is hálás vagyok a GU Energy Hungary támogatásáért, azt meg külön köszönöm, hogy nemcsak olyan kiemelkedő teljesítményű versenyzőket támogatnak, akik a dobogón végeznek, hanem olyan átlag, középszerű futókat is, mint én vagyok, ezért felnézek Rátok és köszönöm, hogy Vagytok nekem.  

Ha már kitérő egyszer tévedtem el, annyira megzavart az üvöltő zene az erdőben, hogy továbbmentem nyíl egyenesen ahol jobbra a temető mellett kellett volna letérni. Ágasvárnál meg nem tévedtem el, egyszerűen csak kerestem a hegy oldalában az utat, hogy hol van, mert nem akartam elhinni, hogy ott kell felmenni, ahova a jel mutat.

Na de vissza Kékesre, itt megérkeztem. Utána jött a mások által mondott „rettegett” Sombokor, a vertikál lefele, nem tudok arányokat, nem tudok mihez viszonyítani, de nekem a lejtők jól mentek általában, és itt is előzgettem azokat, akik bottal voltak. A botozást kellene hosszabb távon elsajátítanom, mert nekem az erős felfeléken sokat segítene.

Vércverésre felküzdve magam elképesztő panorámát tárult elém. Ezek a pillanatok is vittek előre.

Én a hosszabb távokon nem az egészet tekintve nézek előre, hogy még mennyi van hátra, hanem 10 kilométerekre osztom fel a fejemben a távot, jelen esetben frissítőpontről frissítőpontig jutásra. Azalatt a 10 km alatt az akkor felmerülő problémákat kezelem, erre összpontosítok, arra hogy egyek és igyak és az élményekből is táplálkozom, erőt merítek.   

Innen Galyatetőig újabb felfele veretés következett, 4-5 km rel azelőtt már az út mellett megpillantott a Galyatetői szállodát, istenem milyen messzinek tűnt és mennyire magasan van. Az órámon újabb lapozás, mennyi időm van még hátra, hogy ne csússzak ki a pontnál szintidőből, ez az állandó nyomás elhihetitek iszonyat frusztráló volt miközben a pontokra kb. 20 perccel zárás előtt értem be, az órám várható befejezésnek konstans 18.00 utáni időpontokat adott meg, bár 18:30 ról sikerült 18:15 re letornázni, még így is lelkileg megtépázott.

Mint minden ponton, itt is ötcsillagos kiszolgálás várt, a terülj asztalkámtól kezdve az önkéntesek segítő munkájáig, a kedvességük, a figyelmességük és a biztatásuk aranyat ért. Rendkívül hálás vagyok és ezúton is köszönöm!

Galyatető után szinte csak lefele lesz, mondta Mariann még a verseny előtt, hogy ez a legjobb szakasz. Igen, ez így is volt majdnem egészen Ágasvárig. De ez így sem egészen igaz, mert az egész nyomvonal egy hullámzó fel-le, mintha hullámvasúton ülnél. Mielőtt megmásztam, itt is volt egy ellenőrző pont, Szabó Sándor hegyifutó volt az egyik pontőr. Kedvesek voltak, kérdezték hogy jól vagyok e, mert láttak előtte megállni kicsit messzebb, ja mondom ott pisiltem először (és utoljára), én nem láttam őket azért is guggoltam le gyorsan a single ösvényen. Szóval Ágasvárra fel, nem akartam elhinni hogy ez az út, ezt kell megmászni, és innen lejönni se volt egy leányálom. Mikor leértem a völgybe, úton Mátrakeresztes fele, egyszer csak láttam hogy már az ellenőrzőpontos Szabó Sándorék sétálnak szintén a Mátrakeresztes pont fele, na oda is szóltam nekik viccesen: „szólhattatok volna hogy van egy rövidebb út is” (tököm mászta volna meg Ágasvárt, persze ez csak vicc)

Mátrakeresztes volt az utolsó ellenőrző pont, itt is és már az előzőn is befújtam a hátsómat egy hűsítő sprayvel, nem éles fájdalom volt, csak kellemetlen érzés. Itt is megkaptam mindent, azt el is felejtettem mondani, hogy mindenhol belemarkoltam a GU gumicukorba.

Amikor elhagytam a pontot akkor léptem át a chipszőnyegen és ez az idő került fel online – némi aggódást okozva az otthoni szurkolóknak – mert az már a záróideje volt a pontnak.

Olyan jó volt olyan emberekkel együtt futni, együtt lélegezni, akik tudták és ugyanúgy a hátuk közepére nem kívánták a „csacsogást”, és úgy egyáltalán a beszédet. (Diával Mátrakeresztes előtt találkoztunk, meg se ismertem, mondom is magamban ki ez a kislány előttem) 

Innen már csak egy tüske volt, a hírhedt Muzsla. 13 km a célig, már nem tudom mennyi szinttel. Igen ez a végén már nagyon tud fájni, mikor már olyan közelnek érzed a célt, a beteljesülést. Minél hátrább vagy egy mezőnyben a saras talajnál annál kellemetlenebb mert addigra még jobban széttapossák, és a sárban futás/mászás egyébként is többszörös energiát igénybevesz. Itt már elröppent pár keresetlen szó, mentem, nyomtam ahogy a maradék erőmből kifért, a Muzsla előtt direkt egy kávés GU val frissítettem hogy a kávé még jobban pörgessen. Láss csodát. Felértem. Megláttam a Muzsla követ, 805 m. Mondom bssza meg, itt vagyok. Ezt már nem veheti el tőlem senki. Igyekeztem gyors ereszkedésbe váltani, a downhilleket az én zerge módomban kivitelezni. Nézni az órát, nézni a szintidőt.

A Nagy vagy a Kis Koncsúrról még visszapillantottam, tudtam, hogy így itt fentről ma fogom utoljára látni a Mátrát, teljes egészében, a maga tiszteletet követelő nagyságában. Még utoljára átadtam magam ennek a szemet gyönyörködtető, festői látványnak.

Mégis azt mondogattam magamban, hogy soha többet ezt a szart nem csinálom meg. Egyébként nem szar, csak megevett a Mátra, és mindent kivett belőlem.

Az utolsó dombtetőnél pillantottam meg Szurdokpüspökit, ott a cél, újra az órámat lapozgattam, még 3,5 km, még van elég időm bár a falu oly távolinak tűnt fentről, de ott és akkor tisztán, végérvényesen tudatosult bennem, hogy be fogok érni a célba, ott és akkor eltört a mécses, elbőgtem magam, ott és akkor felszabadultam. Vissza kellett magam fogni, hogy ne sírjak tovább, mert a könnyektől nem láttam a lábam elé és a lejtők itt sem voltak túl barátiak, pláne hogy az egész sárdagonyától cuppogott.

Továbbra is tudtam előzgetni a lejtőkön, nem, nem a versenyszellem miatt, pusztán erőm teljében voltam, elkapott a bármire képes vagyok érzés, egy „szuperhős” vagyok (igen rohadjak meg, hogy ilyen előzményekkel, de megcsináltam), megállíthatatlan, és mert már be akartam érni, túl akartam lenni ezen az egészen. Ennyi elég volt belőle. 

Fantasztikus volt az utolsó másfél kilométeren, először 6 perces alatt, aztán szinte 5:00 perces tempóban berobogni a célba, jesszusom, a felismerés, tudok futni még ennyi után is, a felszabaduló endorfinok, a katarzis, hogy beértem, megcsináltam, ez az enyém.

Mindenkinek köszönöm a célban a gratulációt, és ezúton bocsánat, akinek nem gratuláltam viszont, de jó értelemben vett sokkos állapotba kerültem. Köszönöm Márkus Öcsinek is gratulációt, hogy egyébként 3 év Korinthoszi távlatból is emlékszik a nevemre.

Az egyetlen hiányosság, ami nekem és azt hiszem mások sem lelték örömüket benne, az a célkaja, én nem is kértem végül, mert egy terepultrán, de egy terepmaratonon is, ha beérek a célba, nem levesre vágyom pár szem zöldséggel, hanem szénhidrátra, tömény, puffasztó, hízlaló CH-ra, tészta, rizs, krumpli bármi formájában. Muszáj visszatölteni a raktárakat, és nem is véletlenül kívánja ezt a szervezet. A zuhanyban, hogy nem volt melegvíz nálam hatodlagos probléma, és különösebben nem is zavart, a hasam sokkal fontosabb.

Mindenkinek gratulálok, aki sikeresen beért a célba, annak aki szintidőn túl ugyanúgy jár a taps, mert ehhez is nagy lelkierő kell, úgy is mondhatnám ehhez kell igazán.

Számok: 250 indulóból, 228 an értek célba, 22 feladta dnf, én a 218. lettem.

10 perc híján 10 óra

Nem érdekel az időeredmény, nem érdekel, hogy mások mit tartanak épkézláb időnek a Bércen, nem is értem egyesek miért tartják viccesnek, miért poénkodnak velem a szintidő kimaxolásával, mert azt az eufóriát amit befutóban éreztem, azt eddig csak az első maraton, az UTH Szentendre, a Korintosz80 és a Nagy Szénás kör adta meg ez idáig. Mert bárhogy is nézzük, kiléptem a komfortzónából, majdnem 10 órán keresztüli küzdelem volt, hogy állva maradhassak, hogy a lábaim engedelmeskedjenek, hogy vigyenek tovább pontról pontra, hegyről hegyre és legvégül a célba. Nekem az az elsődleges, amit Murakami is megfogalmazott, hogy a célba a saját magam erejével értem be, hogy megtettem a szükséges erőfeszítéseket és kibírtam, amit ki kellett bírni.

Amivel kezdtem a soraimat, azaz hogy a Mátra nem ígért mást, csak vért, verítéket, erőfeszítést és könnyeket, talán mind megvolt, belül már véreztem, úgy kellett leküzdenem a holtpontokat, hogy bár fizikai fájdalmaim nem voltak, de kevésnek éreztem magam a Mátra nagyságához, kicsinek az óriások között, hogy ez a folyamatos küzdelem felőrli mindenem, de leginkább az elmém. Nem hozakodok elő azzal a klisével, hogy „átengedett a hegy”, mert bármennyire is odatettem magam, és mindent kibírtam, így is megevett és kiköpött, és nem ez a kudarc, inkább az, hogy alábecsültem, vagy hogy inkább elképzelni se tudtam hogy milyen is Őnagysága vagy Őfelsége (kinek mi ? )

A mélypontok mellett higgyétek el gyermeki ámulattal, tátott szájjal, bizsergéssel csodáltam, amikor felküzdöttem magam Vércverésre, hátranéztem és nem tudtam betelni a látvánnyal, „nézz hátra, ez itt A Mátra” (igen nagy A val), a félig meddig még fátyolfelhőben úszó Mátra csúcsok, a tavaszi zöldben pompázó hegyláncok vonulata… Belémégett ez a kép. Az hogy ez itt mind Isten ajándéka, és hálásnak kell lennem, hogy mindez megadatott, hogy itt lehetek, hogy ezt átélhetem. Ezeket a képeket, ezeket az emóciókat, ahogy az ételek ízét, az illatokat, a szél lebbenését, a fák susogását sem tudom átadni, csak el tudom mesélni mi és hogyan dobbantotta meg a szívem, egy ilyen út megannyi szívdobbanás.  Tudni kell kezelni a mélypontokat, a mélységekért is hálásnak kell lennünk, mert az adhat erőt a mindennapokban, hogy kitartóbbak, hogy kellő önbizalmunk legyen, hogy megfelelően súlyozzuk a problémákat, és legfőképpen a tudat, hogy bármire képesek lehetünk. 

Én és a Mátra

Nem ismertük egymást, vakrandi volt ez a Mátrabérc napján. Mondanám, hogy szűz voltam, de ez elég morbid 40 pluszosan (pláne a „de jó rajtszámod van” 69 essel, ahaaa ).

Az hogy elvarázsolt e? Nem kérdés.

De tény, be is darált, a valaha volt legnagyobb harcot vívtam Vele és önmagammal.

De bele is szerettem, ismeretlenül is mindig vonzott, csábított, láttam benne a szépséget, azt hogy erőt sugároz, tekintélyt, hogy, más mint a többiek. Elképzelhető, hogy csak a kifogásokat kerestem eddig, valójában gyáva voltam, féltem tőle. Talán ez lesz klisé, vagy túlontúl pátoszi, de ahogy a szívem vitt be a célba, ahogy a szívem vitt át a Mátra gerincén, úgy a szívem egy része is ott maradt. Visszavágyom, azt nem mondom, hogy a Bércre, ez inkább legyen a jövő zenéje, de szívesen elidőznék Vércverésen, felmennék a kilátóba és megcsodálnám azt a körpanorámát, ahol a Parádi medencén kívül a Bükkre, a Börzsöny szirtjein át az Alföld végtelen rónaságáig öleli fel az egykori magyar Felvidék csodálatos tájait és a Magas Tátra fehéren csillogó csúcsaira is elláthatunk.  Mint egy valódi szerelmi kapcsolatban, jobban meg akarom ismerni, többet akarok tudni Róla.  

+Köszönet

Rendkívül hálás vagyok és megható volt látni a telefonban az üzeneteimet, hogy sokan figyelemmel kísérték online a versenyt és számos gratuláció érkezett, még mielőtt én bármit is közzétettem volna. Tényleg elérzékenyültem. Továbbá Mindenkinek köszönöm, aki hitt bennem. Mariannak, hogy rá tudtalak venni erre decemberben, de az utolsó hetekben te támogattál és bíztattál, hogy induljak el.

Zárszó

Én vagyok tipikusan most annak a példája, hogy hittel és akarattal az ember bármire képes, ha a megfelelő felszerelést és a legjobb üzemanyagot választja. Igazából nehogy félreértés legyen, nem mondom, hogy induljon el bárki ilyen versenyen felkészülés nélkül. Csak azt merem bátran állítani, hogy nem szabad kishitűnek lenni, és nem kell, hogy az átlag futó, a hobbi, az amatőr futó azt érezze, hogy ő kevesebb, mert nem az első tízben végez, vagy még a középmezőnyben sem. Nem az a helyes út, hogy hasonlítgatjuk magunkat valakihez, egyáltalán nem kell méregetni magunkat máshoz – különböző életkor, más genetika, más élethelyzet, más a háttér. Ez egyszerűen nettó butaság, aki ezt nem tudja elengedni, akkor skipelje a Stravát, ne görgessen a facebookon futós csoportokat, vagy ne kövessen olyan embereket, akik mindennap posztolják a napi pace/km futásaikat. Ne értsetek félre, engem nem zavar, mivel régen elengedtem a teljesítménykényszert.  

Lássuk tisztán a dolgokat, a tényeket, belőlem egy sztáredző se lenne képes 6 óra körüli, vagy ad absurdum 6 óra alatti Bércet kihozni. Miért is? Ez nem akarat kérdése, nem az hogy én nem akarom jobban, nem tennék bele annyi munkát, nem lennék annyira elszánt, hanem egyszerűen egy ponton túl nem vagyok képes fejlődni, azt gondolom ez a genetika. Ezen a ponton kitérhetnék arra, hogy amikor edzővel dolgoztam együtt a fejlődés megkérdőjelezhetetlen volt, de a belefektetett munka számomra nem érte meg az az áldozatot, hogy egy versenyen lehetnék akár 30. az 50. helyett, ami ugyanúgy az istenverte középmezőny. Mindeközben pedig attól az edzésmunkától állandóan fáradt voltam, nem sérültem le, csak nem tudtam regenerálódni, nem tudtam úgy kipihenni magam, és egy konstans ólmos fáradtság ült rajtam. De facto tágra nyílhat még az olló az én koromban is, de már nem éri meg.

Ez nem azt jelenti, hogy nem akarnék jobb lenni, de tisztában vagyok a képességeimmel, a korlátaimmal. Természetesen ebben a Bércben több van, illetve hogy kevesebb, sokkal jobban meg lehet csinálni, jobb üzemanyag logisztikával, és ami még a leglényegesebb megfelelő felkészüléssel (nálam akár az aszfalt/terep aránynak a terep oldali súlyozásával), nem lesérüléssel, okosabb edzésekkel.  

A legfontosabb pedig hogy soha nem nézek le senkit, mert gyengébb teljesítményű futó és tudom, hogy ugyanígy teszi a legtöbb kiemelkedő helyen végző futó, a legtöbb átlag sportoló, csak sajnos van egy kevésbé csendes rétege a futótársadalomnak, akik küldetésünknek érzik, hogy úton útfélen az arcodba tolják, hogy mennyire senki vagy, mi az elfogadható eredmény egy félmaratonon, egy maratonon, mi az, ami már nem futásnak számít.

Én ugyanaz a dagi lány vagyok aki 6 évvel ezelőtt elkezdett futni, aki alig bírt 3 kilométert lefutni, aki majd kiköpte a tüdejét, megállt, belesétált de a gyermekei mellett a legnagyobb ajándékot kapta ettől a sporttól, egy jobb, szerethetőbb világot.

Most ez a Bérc az enyém, az első Bércem, akárhogy is lett, nem hagyom, hogy bárki degradálja, lekicsinyítse azt az erőfeszítést, amit beletettem, amit otthagytam.  

Az ilyet egyszerűen ignorálni kell.

Kívül maradni.

És csak csinálni a dolgunk, úgy ahogyan tudjuk.

Nem másoknak megfelelni.

Nem a Strava szegmenseknek futni.

Nem a követőinknek futni.

Nem a tapsokért.

Csakis kizárólag magunkért.

Mert végsősorban ez csak Rólunk szól.

"Tegnap talán hibáztam, de a tegnapi énem is én vagyok. A hibáimmal és tévedéseimmel együtt vagyok az, aki vagyok. Holnap talán egy kicsit bölcsebb leszek, de az is én leszek. A hibáim és tévedéseim is az én részeim, az életem csillagképének legfényesebb pontjai. Mára eljutottam oda, hogy szeretem magam azért, aki vagyok, aki voltam, és akivé remélem, hogy válni fogok."

Sportérték

(az olvasmány végén van egy Kvízjáték, kíváncsian várom a tippeket )

Murakami azt írta,hogy:  „Az egyes időeredmények és helyezések, a látszat, meg az, ahogyan mások értékelnek, mind csupán másodlagos jelentőségű a futóknak,mint amilyen én is vagyok, az elsődleges, hogy minden egyes célba a saját magam erejéből érjenek be. Az hogy a maguk részéről nyugodtak legyenek: megtették a szükséges erőfeszítéseket, és kibírták, amit ki kellett bírni.  Az, hogy a Kudarcaikból és Örömeikből levonjanak valamilyen konkrét akármilyen apró, de lehetőleg konkrét tanulságot az, hogy miután időt és éveket nem sajnálva halmozták a versenyeket, egyiket a másikra, végül eljussanak egy olyan pontra, ahol Megelégedést éreznek, vagy az, hogy legalább valamennyire megközelítsenek egy nagyjából ilyen pontot.

Jól indult az évem, talán túl jól is, az elején sikeresen vettem a terepfutás akadályait, furcsa mód az elején kevesebbet gyalogoltam bele, mint aztán később. A terepfutástól vártam a megváltást, a gyorsulást, hogy a régi formámat, a sérüléseim előtti időeredményeimet visszaszerzem, de csak nem jöttek vissza az áhított 5:00 – 5:30 as ezrek sem. Tudom másoknak ez a tempó laza kocogás, egy laza hétvégi hosszú, de én a saját magam szintjén itt tartottam…  Valahol valami megváltozott és többször is írtam erről, hogy valamit biztosan rosszul csinálok.

És igy is éreztem magam...

Tudom azt írtam a sérülésem kapcsán, hogy elcsendesedem, de most pont van időm, nagyon sok időm van, talán túl sok időm is van, elgondolkodni és elmerengeni a dolgaimon, a futóévemet összegezni és számotvetni magammal, tanulságokat levonni. Van 3-4 hetem, ez elég hosszú idő, de kevesebb, mint ami eltelt már futás nélkül, írtam is egy bakancslistát, mik azok a hiánypótló dolgok, amiket meg szeretnék tenni, megcsinálni ezen idő alatt.

A konklúzió, amit már Korinthosz előtt bevéstem az agyamba, és megígértettem magamnak a jövőre nézve, az a tudatosság.

A jövőben szeretném elérni, hogy a futásaimnak, a versenyeimnek sportértéke legyen. Sportérték. Hogy ne csak teljesítsem a távot, hanem azt érezzem, tudjam, hogy minden erőfeszítésemet, tudásomat beleadtam, hogy alaposan felkészültem, tudatosan edzettem.

Minden verseny előtt, ha kérdezték mennyi a matek, mennyi idő alatt akarom lefutni, akkor visszakérdeztem mennyi is a szintidő : ha 10 óra, akkor köszönöm 10 óra alatt, kimaxolom, én ennyiért, ennyi óra „mámorért, boldogságért” fizettem. De ez viccnek jó. Nem akarok többé feltétlenül Instaképes fotókat magamról egy futóversenyen, hanem haljak bele, látszódjon a küzdelem, hogy vért izzadok, verejtékezek, hogy mindent beleteszek, ami bennem van (pár rövidtávú versenyről van ilyen fotóm, de alapvetően ezeket is maximum sztoriban lőttem el, de most megosztok kettőt, akár lehetne egy legszarabb futófotók  cselendzset is csinálni). Nem akarom szégyellni azt, ami vagyok, ott és akkor.

Kipchogue azt mondta „Ha szeretnél áttörni egy nehéz akadályt, az elmédnek képesnek kell lennie arra, hogy irányítsa a tested. Nincs kétségem afelől, hogy sikerülhet. Mások is képesek lennének erre, ha elhinnék önmagukról, hogy képesek rá.”

Kipchogue „csak” ELHITTE, HOGY TUDJA. NEM TETT MÁST.

 Nem akarok többet lesérülni, hónapokat kihagyni, tengődni és céltalanul lenni, máshol másban vigaszt keresni, amit meg sem találsz, a futásról csak álmodni… mert álmomban mindig futok, és ott, és akkor maradéktalanul boldog vagyok…

A változást kőbe fogom vésni, nah jó elég lesz egy papírlapra, és kiteszem a hűtőre, ahol nálunk minden esemény vezetve van egy közös naptárban és minden heti időbeosztás ott szerepel, a gyerekek, apa, anya programjai. Oda fogom tenni, hogy minden nap lássam, hogy mit kell tennem, magamért.

Ez a kép pedig az egyik kedvenc képem a futóévemből, sajnos már nem sok lesz. De el kell fogadnom így alakult , egy kedves lány írta az Instagramon, hogy  „A nehéz csatákba csak a legerősebb katonákat küldik.” Mérhetetlen sok kedves üzenetet kaptam és annyi pozitív energiát, hogy minden egyes jó szó, minden jókívánság, egy-egy mérföld, egy-egy kilométer a gyógyulásomhoz vezető úton. Nem lehetek elég Hálás a Sorsnak, hogy a futás által rengeteg csodálatos, értékes embert ismerhettem meg és ezek között számosat a barátomnak is mondhatok.

Egyébként ez a fotó a futóévem TOP 3 fotójában van benne, mondhatni ez a dobogón a bronzérmes. Vajon ki tudja melyik a másik kettő ? Az arany és az ezüstérmes fotó ?

Egy sérülés margójára

Ha egyszer újra futhatok,

sokkal alázatosabb leszek

Ha egyszer felépülök

Ha egyszer újra futhatok

Sokkal jobban tisztelni fogom a sportot

A futást

Tisztelni a testem

A lábaim, amik visznek előre

A törzsem ami hajt, ami az erőt adja

Ha egyszer újra futhatok

Tudom, és tudni fogom, hogy mindennek ára van

Nem lehet ész nélkül szárnyalni

Sérült szárnyakkal repülni

Az élet futás nélkül

Sok időm volt elgondolkodni, elmerengeni a dolgokon.

Közel 2 hónapja nem futottam, vagy legalábbis érdemi futásom nem volt, 2 szerencsétlen próbálkozás, az egyik aszfalton, a másik terepen… illetve Budapest Urban Games legkisebb távja, de mindegyiknél szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy nem tudok futni, és a másodiknál éreztem, tudtam, hogy nagy a baj, semmi javulás nem volt érezhető, ugyanaz az éles fájdalom a térdemben, sírni tudtam volna, ha egyedül lettem volna, így a szívem csak belül vérzett.

A futás drog.

A futás nem mérhető földi javakhoz, lételemmé válik, mint a víz, a levegő, nélküle nem lehet élni, nem teljes az élet. Futás nélkül egyszerűen szar, ezt leszögezhetjük. Nem kell szépíteni, nem kell szebb szavakba önteni, ami rossz, azt a szar úgyis übereli, nyomatékossá teszi. Ezt mind jól tudjuk, akár 5 akár 10 vagy 20 kilométereket futunk, akár félmaratonokat, akár maratonokat vagy ultramaratonokat, mind függővé váltunk akkor, amikor először felhúztuk a futócipőnket. Függők vagyunk, ez egy drog, mert a hiánya beteggé tesz.

A futás problémamegoldás.

Simonyi Balázs is megmondta a „futás terápia, segít Münchausenként kihúzni magunkat a bajból”. Ebben az időszakban lett volna a legnagyobb szükségem a terápiára, a futásra, persze mindig van, de ekkor kezdte a nagylányom, Nikol az iskolát, egy új korszakba léptünk, teljesen új dolgokkal kellett szembesülni, ez egy új szerep szülőként is, az állandó készenlét, a figyelem, a koncentráció annyira sokat kivett belőlem, hogy jó lett volna valahol kompenzálni, levezetni, megoldani.

Mit teszünk magunkért? Mit tettem ellene, mit tettem érte?

A korábbi sérüléseim megtanítottak arra, hogy a futás önmagában kevés, és ahhoz hogy jó futóvá váljunk a testünket is edzeni kell. Ökölszabály, hogy a futásból annyit tudsz kivenni, amennyit beleteszel, de az is ökölszabály, hogy amennyit kiveszünk, annyit vissza is kell adni, visszaadni a testünknek, ami jár, amit kizsigerelünk sokszor. Vissza kell adni, minden tekintetben, legyen szó a táplálék-kiegészítők fontosságáról úgy, mint a nyújtásról, erősítésről. Én ezeket mindig random módon tettem nem tettem, bevettem nem vettem.

Ami Korinthosznál tetőzött az egy folyamat része volt, ennek a folyamatnak, az oda nem figyelés, az önző módon csak kivenni a jót, a hasznot és a visszaadni nem része. Pedig a futás is befektetés, amihez áldozni kell, de a legjobban megtérülő befektetés, a hosszabb élet, az egészség, a boldogság, az endorfin formájában. Érdemes invesztálni bele, de nem lehet azt hinni, hogy a hozam mindig kivehető, hogy nem kell visszaforgatni.

Ha már az anyagias lett a metafora, akkor itt leszögezhetjük, hogy a sérülés a legrosszabb hozam.

És itt jutunk el a diagnózisig is. Az állami egészségügyi útvesztőben, amire egy orvos, ortopéd orvosról beszélünk, egyáltalán ránézne a lábamra az is másfél két hónapos várakozási idő. Innen, ha problémát észlelnek az alaposabb kivizsgálás érdekében egy MR az újabb másfél hónap. Defacto mire orvos látott volna, az is körülbelül október végére datálódott volna. Bármennyire is sajnálom és ez nem „szarrágóskodás” kiadni magánorvosra a pénzt, egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam, hogy hónapokat várjak és éljek bizonytalanságban, hogy egyáltalán tudjam mi a bajom, mi a diagnózis. Így is túl sokat vártam… túl sok idő ment el hasztalan. De a bizonytalanságnál a biztos rossz is jobb. A biztos rossz nem sokat váratott magára, a legprofibb kezekbe kerültem, az orvosom már szinte első tapintásra meghatározta a diagnózist, amit aztán az MR is igazolt, hogy víz van a térdemben, amit porcleválás okoz. 

Holnap, csütörtökön altatásos eljárás keretében megműtenek, ún térd tükrözéses, artroszkópos módszerrel, egy kamerát vezetnek be a térdízületbe, egy másik metszésen pedig műszereket juttatnak be, amivel a beavatkozást végzik, ez az eljárás kíméletesebb, gyorsabb felépülést jelent. A műtéttől egyáltalán nem félek, mert a legjobb kezekbe kerültem.

Amitől félek az maga az Idő, az újabb egy hónap, az újrakezdés, mire leszek képes, a félelem hogy újra lesérülhetek, ez olyan mint egy közlekedési baleset, egy trauma, jó ideig félve vezetsz, mikor hajtanak beléd újra…

A futás egy mankó az életben, egy eszköz, amivel tudunk létezni, ehelyett én fizikálisan a maga valójában egy mankóval fogok kisétálni, vagy inkább kibicegni a kórházból és várhatok még egy hónapot, amíg újra felhúzhatom a futócipőm. És ez az én drogom. 

„Ahogy nincs szivárvány eső nélkül, úgy nincs gyógyulás fájdalom nélkül sem. Minden rossz addig tart, amíg szembe nem nézel vele.”

„be free”

Egyszer már úgy fogalmaztam, részben más tollával ékeskedve „Manapság divat is minden mentesen étkezni, élni, mindeközben pedig néha kellene mindentől mentesnek lenni egy kicsit… még az Instától is, a zajos és hangos közösségi médiától. Néha mentesnek kell lenni és magunknak mindent megtartani.

Egy kicsit elcsendesedtem a diagnózis óta is, egy kicsit mentes leszek újra.

Mentes, azaz nem kifele hanem befele megélni dolgokat.

Mostantól csendesebb leszek.

Nem tűnök el, csak lehetőséget adok magamnak jobban ömagamra figyelni, nem a külvilág fele, hanem befele élni.

Magamnak lenni, magamnak megtartani, magamnak tenni, pusztán magamért.

/ de a műtétről hírt adok /

Zárszó

Hálás vagyok minden aggódásért, érdeklődésről a hogylétemről. Hálás vagyok és köszönettel tartozom, hogy egy nagyszerű szakember kezeibe kerültem.

Legvégül pedig Hálásnak kell lennem a sorsnak, hogy egészséges vagyok, hogy a gyermekeim, a családom egészséges, nem számít mekkora házban, lakásban élünk, hogy 100 négyzetméteren, vagy 50 ben tengődünk, nem számít, hogy mennyi, milyen autónk van, mennyi ékszerünk, mennyi dízájnos ruhánk, mennyi pénzünk a bankban, mert az egészséget nem lehet megvenni, és ha egészség nincs, akkor semmid sincs…  ha egészséged van, Mindened van. És amikor arról panaszkodok Márta néninek a piacon, aki őstermelő, a tojásokat és házi gyúrt tésztáit árulja, hogy éppen nem futhatok, hogy éppen milyen nehéz időszakon megyek keresztül, és ott van ő, akinek a 11 éves unokáját agydaganattal műtötték és bár túl van rajta, de a műtét miatt sérültek a látóidegek, nincs térlátása és a mozgásban is korlátozott, újra tanul éppen járni, akkor bizony elszégyellem magam… Most és remélem a jövőben is tudnom kell és tudom, hogy Mindenem megvan.

Képek

Korinthosz 2019.

A Korinthoszi képért köszönet, Abai Róbertnek. A kép a Garminos frissítőpont után készült , kb a táv 70. kilométere után, a leghatékonyabb frissítőpont volt, a szeretet és a lelkesedés, amivel fogadtak a sok jég amit bedugtam a nadrágomba, a polómba, a locsolás…

Korinthosz minden egyes pillanatát megőriztem és a szívembe zártam, olyan mély nyomot hagyott, hogy nem hasonlítható semmihez, nem mérhető földi javakhoz.

After-Before kép

Azt mondják a vereség győzelmet kovácsol. Hát győzelemként csak annyit tudok jóváírni, hogy futás nélkül is a nagy semmittevésben sikerült fogynom, mindezt minimális súlyzózással, viszont napi 6-8 perc „nettó” plankkel és természetesen minimalizálva a napi szénhidrát bevitelt, de mivel állóképességi sportot nem űzök, nincs is rá szüksége a szervezetemnek olyan mértékben. Remélem ez a pár kiló mínusz majd előnyt kovácsol amikor újra elkezdek futni. A fogyásnak, ahogy a futásnak sincsenek nagy titkai, nincs varázsszer, egyszerűen az trükk, hogy nem kell belegondolni, csak csinálni.

Rajzok

A lányaimnak mondtam, hogy rajzoljanak valami szépet és elviszem magammal csütörtökön a kórházba.

Vivien rajzolt nekem egy lapra vonalakat, azt mondta ez egy Börtön (hmm vajon ez mit jelenthet ? ) , aztán egy Elefántot adott (nah remélem nem vagyok elefánt méretű ) és azt mondta „Anya ha ránézél nem fogsz rosszat álmodni és félni, és még kívánságot is tud teljesíteni”… hát kell ennél több ? <3

Nikol meg teleszívecskézett egy lapot és mindenhova beleírta, hogy ANYA NAGYON SZERETLEK. Ennél több nem is kell.

MINDENEM megvan.

Korinthoszi szívdobbanások

Előszó

Ultrafutásról csak hosszan lehet írni, röviden nem is érdemes, ha a hosszútávfutás feltételezi a türelmet, akkor feltételezem a türelmet az olvasótól is.

Mindazonáltal bátran állíthatom, hogy könnyebb volt a Korinthosz 80 at lefutni, mint írni róla.

De nézzük mi maradt meg tisztán az elmémben és a szívemben.

Már Simonyi Balázs is megmondta, hogy a futás, az ultrafutás kontraproduktív tevékenység, amennyit ad, annyit el is vesz az emberből.

Az első olyan futásom, futás élményem, ami olyan emóciókkal jár, hogy nehezen találom a szavakat, nehéz megfogalmazni az érzéseket, és visszaadni azt, amit az Utunk során kaptunk.

START BAJA 0:00

Kezdhetném azzal, hogy túl jól indult, annyira jól indult, hogy fejben már számolgattam az időket, néztem az órám, hogy mentem 6:00 alatti ezreket és kényelmesnek bizonyult, jólesett, meg bevallom őszintén már nagyon ki akartam jutni a Pandúr szigetről, abból a sötét, félelmetes erdőből. A párát vágni lehetett, kevés időjárást utálok futás szempontjából, a pára ilyen, meg a szél, más nincs.  

Aztán jött a crach: 16-17 km tájékán, éles fájdalom a térdemben, a szalagoknál. Összerogytam mint egy rongybaba, soha így ennyire nem fájt. Többen megálltak, hogy segítsenek, felajánlottak fájdalomcsillapítót. De alapból elutasítottam, nem is tudom miért, mindig is ellenérzésem van/volt azoktól, akik begyógyszerezve futnak, sérülésekkel, mert az ne fusson, csak egészséges ember fusson. Ez az egész egy ambivalens helyzet, ha nem veszek be fájdalomcsillapítót biztos, hogy nem tudok még 5x ennyit futni. Ha nem veszem be, akkor fel kell adnom előbb vagy utóbb. És nem tudok feladni versenyt, nem tudok lemondani arról, amire egész évben készültem. Nem tudom, hogy kell feladni, mert az nem én vagyok. Nekem ez kellett, járt azért, amit az évben elvesztettem…

Tudtam, hogy nincs sok az első meeting point-ig, 21-nél vár Norbi.

Ez az a verseny, ahol meghatározott pontokon, összesen 4 helyen találkozhatsz a kísérőddel, nincs biciklis kísérő, csak Te vagy meg a mezőny, meg az Út, Baja és Szekszárd között.  

Szóval valamit fel kellett adni, hát feladtam az elveimet, bevettem az első fájdalomcsillapítót, legurítottam egy kis sört és irány tovább. A fájdalmon nem akart enyhíteni, volt nálam még egy azt is bevettem. A fájdalom, mint egy útitárs végigkövetett ezen a rögös úton, nem kímélve és feladva a leckét.

Egyébként a Hammer sótabletta, fáradtság elleni tabletta és a BCAA kombó tökéletesen működött. A Perpetum meg már csak hab volt a tortán, néha úgy éreztem, hogy repülőfázisban vagyok. Köszönöm Bezzegh Krisztiánnak, a Hammerben hogy rábeszélt, hogy teljeskörű képet adott a termékekről. A Compressportos nadrág és lábszár hozta az elvárt funkcióját, tökéletesen kompresszionált, nem volt izomfájdalmam, izomfáradtság, és ami a legfontosabb nem szakadt le a derekam, nem volt az eszeveszett fájdalom a hátamban. Itt Vincze Zsófinak kell megköszönnöm, az ő blogbejegyzéseiben olvastam erről meg nagyon sok mindent az ultrafutásról, ami egyszersmind hasznos és inspiráló. És még tanácsot is kértem tőle.

De visszakalandozva a következő check point a Keselyűsnél volt, már a nevében is ijesztő, hát hogy még oda szintidőre kell beérni, különben off a versenynek. Szóval a 40. kmnél újra találkozhatunk, de a Keselyűsig rögös út vezetett. Benne egy eltévedéssel, nem futottam fel a Duna hídra, hanem csak mentem tovább a töltésen, hiszen olyan jó ott futni, a vaksötétben, gyanús volt, hogy nem látok villódzó fényeket, se előttem se mögöttem. Nézem a telefont hol vagyok, hát fasse tudja, mert ki az aki nem néz meg tracket előre, és nem tudja az útvonalat, hát én, teszem hozzá ki gondolta, hogy az aszfalton el lehet tévedni. Annyira dühös voltam, hogy újra erőből elkezdtem futni, persze visszafutottam és akkor már találkoztam futótársakkal. Mindig félek egyébként előre az oda-vissza útvonalaktól a versenyeken, mert hogy demoralizáló, hogy egyszer már futottál és még egyszer kell. És mindennek ellenére itt úgy mentem mint, aki bedrogozott, kábulattól eltelve néztem a gemenci tájat, ahogy a sötétségben gyönyörű fátyolszerű köd ereszkedett rá, a villodzó fejlámpák hosszú sora, mint valami karácsonyfaégő borult a tájra. Szóval a gyógyszerektől és a látványtól kábultan futottam a Keselyűshöz. Bár beértem szintidőn belül sokat nem időzhettem, de muszáj volt cipőt cserélnem, ez volt a mentsvár, hátha kevésbé fáj a térdem majd, de nem jött be a terv. Mindenesetre elidőzgettem itt vagy negyed órát. Krémek, fájdalocsillapító, fülhallgató csere, powerbank, iso, perpetum vételezés.

Norbinak előre megmondtam, hogy Társak vagyunk, szeret meg szeretem, meg minden, de itt Csapat vagyunk, úgyhogy ha az kell, akkor rugdosson, akkor koppintson a fejemre, hogy miért vagyok itt, és ne sajnáljon, ha panaszkodom.

Keselyűstől tovább kellett rúgnia, a futással se lett volna bajom, nem voltam fáradt, csak egy kripli voltam és féltem, hogy nem érek célba szintidőn belül.

Amikor elindultam még sötét volt, de gyorsan átment hajnali szürkületbe és már akkor elképesztő, mesés látványt nyújtott a gemenci táj, a fátyol vagy habszerű köd, az előbukkanó nap a narancssárgába torkolló égbolton, megint azt éreztem, hogy rendkívül szerencsés vagyok hogy ezt átélhetem, hogy én itt és ekkor futhatok, hogy egyáltalán egészséges vagyok és futhatok. Annyira flowban voltam, hogy 50 kmnél még 6 alatti ezrem is volt. Tudom másnak ez kisujjból, de nekem ott nagy szó. 

Így elég hamar eljött a következő találkozási pont, az 55. kmnél Bogyiszló, kis tevékeny falucska már javában felébredt – ráadásul családi vonatkozással – mondjuk nekem ez már az 57. km volt , de hát ha nincs eszed legyen gpsed. Norbi is dicsért, én is mondtam hogy „ezt már nem hagyom itt ba**ki”, ez már az enyém .

Azonban elkövettem azt a hibát, hogy még az indulás előtt este bekevertem mindent, éjjel kellemes hűs volt , viszont nappal gyorsan melegedett az idő, a perpetum valószínűleg megromlott , olyan szinten rosszul lettem és folyamatos hányingerem volt, hogy már semmit nem tudtam magamhoz vételezni. Tehát ha visszaszámolom, utoljára 50-nél ettem zselét – egyébként én semmit nem ettem ezen kívül – így viszont a maradék 30 kilométert üresen, üzemanyag nélkül futottam le. Szóval a hányinger lett az új útitársam, ezen a végtelen hosszú úton, itt a Sió melletti töltésen, a szikrázó napsütésben, olykor már a töltés végét vizionálva.

Úgy emlékszem itt már semmi különös nem történt, 65. kmnél újra találkozhattunk, mondtam hogy szarul vagyok, megöleltem és kicsit könnyezgettem, de mondtam hogy megyek tovább.

Volt még egy kis isom, de attól is hányingerem volt, úgyhogy innentől a célig vízen éltem.

Innen még folytatódott a végtelen egyenesek sora, de volt földút, traktorút, olyan töltés ahol út se volt, a végére meg köszönjük a szekszárdi dombot, megnézhettük a szőlőspincészeteket, mondhatnám, hogy érdekes, meg szép, jó ránézni, na de ott akkor a pokol kénköves bugyraiba kívántam az emelkedőket. Viszont rengeteg ismerőssel „futottam” össze, itt már adekvát az idézőjel, mindenki mindenkinek gratulált természetesen. 

Beértem Szekszárdra, de még itt is emelkedők lejtők, néhány körforgalom, aztán felsejlett a célegyenes közeli szakasz.

CÉL  SZEKSZÁRD 10:31

Már tudtam előre, éreztem, hogy könnyek közt fogok befutni. Azt meséltem-e már, hogy a nehéz pillanatokban, nekem az is „mantra”, ha nem mantrázom, de elképzelem magam, ahogy befutok a célba, lejátszom magamban a jelenetet, elképzelem, néha átírom, de a lényeg ugyanaz, már a gondolattól beleborzongok, libabőr leszek. Ez visz előre .

Ott a célkapuban, Szekszárdon, a Garay tér macskaköves utcáin önkéntesek, idegenek, már célbaért futók és számtalan ember tapsolt, a szpíker a nevemet mondta, futni sem tudtam, mert a könnyeim törölgettem miközben a nevemmel fémjelzett befutószalagot próbáltam magam fölé tartani. Átléptem a célvonalat, az utolsó óra csippantás, a garmint is pausézom, megölelem a Kísérőm, aki a Társam. Nem lehetek elég hálás, azért amit tett értem. Márkus Öcsi gratulált a célban még, elképesztő, ahogy mindenkit megvár és mindenkinek személyesen gratulál. Szívből köszönöm neki és ezt az egészet, ahogy megszervezte, a csapatának, a szív lélek önkénteseinek.

Nekem Korinthosz azt adta, hogy az ember bármire, hangsúlyozom Bármire képes, hogyha kellő akarat, hit, kitartás és szorgalom van benne, és persze alázat, önmagunk, a testünk és maga a sport iránt. Csakis az elménk határozza meg a tetteinket, azt hogy mire vagyunk képesek, meddig tudunk elmenni, meddig küzdünk, meddig kerekedünk a fájdalmaink fölé, mert a test már régen feladná, de az elme mindenre képes. Az elme irányít. Az elme parancsol. Az elménk a hatalmunk, fegyver a kezünkben.

Erősebbnek érzem magam, mint valaha, mégha kételyek is vannak a jövőt illetően, hogy mekkorát merjek, mekkorát merhetek álmodni.

Most először merem kimondani vagy érzem, hogy helytálló ha ultrafutónak (is) mondom magam, Korinthoszon kívül már 4 olyan futásom volt, ami 50 km feletti, valamint volt 75 km egy napon belül négy részletben. De alapvetően csak futó vagyok, úgy mint bárki más. Mert ahogy írtam is, bárki képes erre.

Felteszem sokszor magamban a kérdést, hogy mi lett volna ha ? ha nem mondja fel a szolgálatot a térdem, ha a frissítésem nem romlik meg ? hogy mennyi időt faraghattam volna az egészből ? De mindez nem számít, mert mindezek ellenére beértem a célba és közelebb vagyok az álmaimhoz.  

Utószó:

Vajon mekkora árat fizettem Korinthoszért, 82.000 és megannyi szívdobbanásért ?

Hogy megérte-e ?

Nem kérdés.

Fizioterápia , rehab kinek hogy tetszik :

A problémát a meniscusom okozza, amire Eszter (a gyógytornász) megtanított néhány otthon végezhető gyakorlatot, ami kvázi házi feladat is, napi háromszori ismétléssel és kaptam egy blackcode-s kineziotapaszt a jobb lábamra, szeretem a feketét, mindenhez megy. Még a szerencsétlenségben is fontos a jó megjelenés. 

Mielőtt ezt a részt megírtam volna, meg akartam várni, hogy milyen lesz az első futásom Korinthosz után, amire a mai napon, pont egy héttel rá került sor. Eszter azt mondta, ha jobban fáj mint most, ami jelenleg egy 3 as tompa fájdalom bizonyos mozdulatoknál, úgy ne fussak tovább. Ma reggel nekiveselkedtem, félelemmel, de izgatottsággal telve, az első kilométeren semmit nem éreztem, ment a jobb láb a bal után, már már kezdtem örülni, mikor újra jelzett a meniscus hogy bocsi itt vagyok, és nem adok könnyen semmit, úgy a gyógyulást sem. Nah erről csak aztán a tavalyi sérülésem jutott eszembe, ez a végtelennek tűnő tiki-taka játék, a torna, pihentetés, nem fáj, futok, megint fáj, torna, egyéb edzés, pihentetés, újra futok, futhatok ? !!! Óva intem természetesen magam, még csak egy hét telt el, türelem kell… „Mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből… reménység”

Köszönet lista

Tanácsok, tippek Renirun, Varga Szilvi

Inspiráló és hasznos blogbejegyzései Vincze Zsófi, és a tippek a Compressport nadrághoz

Frissítési tanácsok és maga a termékek Hammer Nutrition, Bezzegh Krisztián

Amihez még hozzáfűzném, hogy rendkívül jól regenerálódott a szervezetem,és két nap után már semmit nem éreztem, és közben sem voltak problémáim. A térdemen kívül tökéletesen adaptálódtam 

A legnagyobb köszönet a Kísérőé, aki  a Társam <3

A fotókért köszönet Kerékgyártó Petinek, az hogy képes voltam még mosolyogni valakire az neki és a kamerájának köszönhető.

Korinthosz meg maga a csoda, egy ünnep lesz nekem, futóknak a karácsony, és biztos vagyok benne, hogy itt leszek jövőre is, és remélem azután is.

KÉPEK

Volt egy Ultrabalaton, volt egy álmom…

Ha Nincs érem, nincs dicsőség? vagy pedig nem kell mindig a kaviár? …

Fuss alkoss gyarapíts

A blogomnak is nem véletlenül lett a címe „Fuss, alkoss, gyarapíts”, mert ugye alkotunk valamit mi futók ? Egy verseny, egy közösségi futás, egy instant futás, vagy akár egy sima hétköznapi futás is az életünk egy epizódja, ami eseményekkel, történésekkel, sztorikkal, szereplőkkel van tele. Magunkat is alkotjuk, formáljuk vele, gyarapítjuk a kilométereket, teljessé tesszük vele az életünket. Egy verseny az igazi alkotás, a nagy Mű, a nagy megmérettetés, az alkotás az út és adott esetben az éremmel is gyarapodhatunk, ha célba érkezünk. Ha nem akkor nincs siker, nincs dicsőség? 

(A képek a legvégén mesélnek önmagukért, itt nem akartam szétszabadlni a történetet)

Mit mondhatnék, mivel is kezdjem? Az UB az én álmom volt, én akartam, én alkottam, mindig is csodálattal olvastam az élménybeszámolókat, tudtam hogy ez a legrangosabb aszfaltos ultra futóverseny. „Csak egy kör. A Balaton körül. Azért futjuk körbe mert ott van.” Szóval én álmodtam meg, elképzeltem, mint egy alkotást, egy filmet. Ott akartam lenni így vagy úgy. Az Így a párban lett volna, de Norbi Így nem vállalta, ezért lett Úgy. Ebben a filmben Norbi volt szinte a társrendező, producer. Ő volt aki sikeresen bejutatta a csapatot amikor regisztrálni lehetett, ami éppen a lányunk szülinapi buliján volt. Aki ismeri a szituációt az tudja, hogy több ezer csapat nem jutott be és várólistára került, ismétlem több ezer !! Mindent precízen megszervezett, lekoordinált, kinyomtatott, polók, táblázatok a váltópontokról, egyéni futásokról, tudta mi hol van, a szakaszokat, szóval mindent A-Z-ig. Nem lehetek eléggé hálás annak az áldozatos munkának, amit ebbe fektetett.

UBismyway

Hajnali 5.00 kor rajt, ehhez 3.00 kor keltünk, hogy 4.00 kor elhagyjuk a szállást és poroszkáljunk a rajthoz. De amúgy az izgalomtól amúgy sem nagyon tudtam elaludni, ha aludtam azt se mélyen, ha felébredtem az órát néztem, be van e állítva az ébresztő, még mennyit aludhatok, nehogy elaludjak stb.

Motivátorok

Nagyon sok erőt adott az egyéni indulók beszámolói, vagy az is hogy némelyikükkel összetalálkozhattam előző este, Dombay Gáborral, aki a szülőföldim (Komárom), és harmadszorra ugrott neki az Ub-nak és harmadszor is sikerült, minden tiszteletem az övé. Debreczeni Dóri férje Zarándy András aki negyedszer ment neki ennek az elképesztő távolságnak és végre sikerült neki (no hiába a legjobb kíséretet most kapta). Az instáról Székely Péter aki hasznos és haszontalan tanácsokkal látott el, Vincze Zsófi blogja pedig alapmű ebben a kategóriában. Szóval vannak ezek a Hősök, akikhez képest mi csak porszem vagyunk az univerzumban, és meg is fogalmaztam előző este, hogy miattuk sem állok/állhatok meg holnap.

Szóval ilyen és hasonló gondolatokkal indultam neki az Ultrabalaton első szakaszának. Hajnalban, napfelkeltekor, Balatonfüredről a Badacsonyba… létezik ennél jobb kombó ?

Bár két hete egy kilométer se volt a lábaimban, az okokat nem taglalom, de utálom ezt a közhelyet és nem tudom igaznak tartani, amikor ezt írják, mondjuk egy városi aszfaltos 40 fokos tikkasztó félmaraton után, ami árnyékot nyomokban sem tartalmaz, amikor a beton is okádja ki magából a forróságot, hogy „élveztem minden pillanatát”. Elhiszi ezt bárki is?  De ez itt most klisé vagy sem, én tényleg imádtam és élveztem minden pillanatát még a baszatós emelkedőket is, ahol kedvesen ilyen táblák fogadtak: „Most rakják be a küllők közé a söprűnyelet!” vagy „Ne anyázz, ezt a szakaszt te választottad!”

Sose jártam itt még futva, sose láttam autóból, hogy mennyire szép ez a táj, azok a piciny kedves falvak, Pécsely, Vászoly, Dörgicse. Mesefalvak, meseházakkal. Beittam a tiszta levegőt, a friss fuvallatot, az ébredő természetet és csak mentem, vittek a lábaim, zene nélkül, csak a tücsökök ciripeltek … csak Én és a Badacsony… Én és a Természet…igen nagybetűkkel!...  igen, ez a legjobb kombó !

1.szakasz 20,40 km 284 m D + pipa . Kinyújtottam rendesen, úgyhogy jöhetett a 2. váltópont, tudtam, hogy legalább 3-4 órám lesz rápihenni a következő szakaszra. Minden ponton ismerős arcok, csevej ki mennyi fős csapatban, kik mikor váltanak. Végre az első igazi kávé reggel, amit amúgy éjszaka hiányoltam a pontokról, esküszöm eladtam volna a lelkemet is egy kávéért, nah jó ez a mi felkészületlenségünk is.

A második szakasz Badacsony-Balatongyörök. Mikor megláttam a  Szigligeti Várat sok emlék tört fel belőlem, atyaég felsejlett hogy mi vár rám, úristen én ezt ismerem a tavalyi BSZM ről ( akkor ellenkező irányból Fonyód – Szigliget utat jártam be a maga 53 kilométerével ) . Szidtam is magam, hogy miért vállaltam be ezt a szakaszt, a Norbit hogy miért ezt osztotta rám, ugyanakkor meg az emlékek megszépülnek és más szemmel láttam ugyanazt mint akkor. Mondanom sem kell, fél 12 kor indultam, tűzött a nap , szellő nuku. De toljuk mert menni kell, mondjuk itt már volt némi alibizés, frissítőpontokon megállás, dumizgatás, evés, ivás. Végül ezt is pipáltuk: 21,51 km 103 m D+ már több mint két és fél óra alatt.

Alapkoncepció az volt, hogy nem rohanunk, kíméljük az ízületeket az emelkedőkön, a cél hogy beérjünk, lazán faszán megcsináljuk, hiszen ez önmagában is komfortzónán túli teljesítmény ha a kilométerekről beszélünk. Volt egy ilyen okosító tábla is :

„A kilométerekért jöttünk! Ha nem tudsz futni, kocogj! Ha az se megy, sétálj! De kellenek a kilométerek!

Nem hagyunk senkit meghalni a pályán

De nem félünk közel kerülni hozzá!”

Ez egyébként egy idézet Howar Nipperttől, az amerikai ultrafutó csapatkapitányától. És valljuk be milyen igaz. Ilyen ez az ultrafutás… bár az igazi ultra az 50 felett kezdődik, egyben… de most legalább tudok különbséget tenni milyen szakaszokban megtenni ennyit és milyen egyben.

A 3. szakasz előtt lehetőség volt egy hosszabb pihire. Megint ismerősökkel találkozás …

Esküszöm nem volt olyan pont ahol ne találkoztam volna ismerős arccal vagy baráttal. Már okosba ment a kenegetés. Meru Sportcare (nem a reklám helye, de ez annyira fasza és annyira a futóknak van kitalálva, hogy a 10 es skálán is 100 ra pontoznám… előtte Warming gél, utána Cool és a Recovery ) , ezek meg az smr henger meg a balatoni lábig mártózás után úgy indultam mint aki előtte semmit nem futott , mintha nem is 16 órája lennék ébren. Az első 10-11 kilométer lazánfaszán ment, de megint jött az a derékfájás, az egész hátam, az egész medencém mintha betontömböt tettek volna rá. De itt már két 10 km est összevontam, nincs mese, menni kellett tovább. De volt benne gyönyörű naplemente, ráadásul éppen akkor a part mellett futottam, telefon elő, kép katt. Mindent megörökítünk. Ez a jelenkor, hogy megmutathassam a lányaimnak, a barátaimnak és nektek. Leírva kiposztolva ott lesz az utókornak.  A 3. szakasz pipa 19.4 km ez már dél, nulla szint, vagyis 14 ha pontosak akarunk lenni.

Az utolsó szakaszom…

Elmondhatatlan volt a futók biztatása, ahogy mindenki, aki megelőzött hajrázott én is hajráztam viszont, amikor sétáltam és többen érdeklődtek, hogy jól vagyok e, vagy amikor a villanyoszlopnak dőltem, mert próbáltam nyújtani a derekamat ami úgy éreztem le akar szakadni. Mikor leszakadt az ég is eszembe jutottak Vincze Zsófi szavai „megéri a pénzét aki ezt a fos Ub –t kitalálta”.

De legmeghatóbb, szívbemarkoló az volt, amikor az utolsó szakaszomon éjjel, a szakadó esőben egy futó, aki lehagyott, azt mondta Hős vagyok és hogy a Célban találkozunk…

Végül ez nemcsak az én utolsó szakaszom volt, hanem a legeslegutolsó szakasz…

A 4. utolsó szakasz végül 13,20 km a szakadó esőben végtelen hosszú lett…

A magam részéről abszolváltam 1/3 Balaton kört , végül is amiért idejöttem majdnem megcsináltam, ha nem is Így és nem is Úgy. Ha mérlegelnem kell akkor ez egy kitűnő felkészülés a Korinthosz 80 ra , de közelebb van az UTH Szentendre Trail, a Suhanj 6 órás  és ezekre is megfelelő alapozásnak.

Megyek tovább az utamon, lazánfaszán de kilépek mindig is a komfortzónámból, mert mindig többre vágyom, mert a kihívásokat keresem, mert ha nem fájna, akkor nem is lenne az igazi, mert a fájdalomtól tudom, hogy élek, mert az visz előre és mert ha könnyű lenne akkor bárki csinálná. És bárhogy is teszek, mindig jobb leszek a tegnapi önmagamnál.

Zárszavak

Gratulálok minden célbaérkezőnek! De minden résztvevőnek is!

Így vagy Úgy de ez tényleg egy jó buli, egy nyár előtti kaland, egy majdnem végtelen utazás, utazás együtt és magunkban is, emberfeletti teljesítmények embert próbáló küzdelmek között

SeeUNextYear

Jövőre páros, csakis Így lesz, az Úgy már sohasem. Én Északot egyben kérem, szóval „EnyémÉszakTiedDél” jeligére várom a jelentkezőket. De ez komoly ! Szóval tényleg várom.

Végeztül: sírni csak a győzteseknek szabad?

Ott és akkor , 166.6 nál megsirattam az UB-t, ott és akkor megsirattam az álmomat ami kettétört, ott és akkor megsirattam egy filmet ami a 2/3 ánál végetért…

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Amit nem tudok szavakkal elmesélni azt elmondom képekkel:

Amikor a szavak helyett a képek beszélnek (nézd lásd hallgasd )

1.szakasz ( „Ugye a legjobb kombó ?” )

Napfelkelte Balatonfüred

Létezik ennél szebb?

Pécsely határában

Vászoly

A kedves üzenetek, a nevettető táblák:

A motivátoros :

ÉLETKÉPEK

A rajtban, még álmokkal és reményekkel tele:

A ma veresége, a holnap győzelme !

lazán faszán nyújtogatunk, seee :)

alaposan, ba**ottul kinyújtunk 

#runfie, azaz annyira jól megy,

hogy még az emelkedőn is szelfizünk

És vannak ugye a Hősök ? Itt van Áki, aki jöttem láttam megcsináltam módjára elhatározta megtervezte és kivitelezte , azaz lefutotta a fél kört, a 110 km t. Előző nap kiírta mire készül és „örökbefogadttata” a kilométereit, vagyis hogy ki milyen szakaszon fut „vele” és ezt fel is írta a rajtszámára. Ott voltunk Vele. És még össze is futottunk , hát micsoda szerencse… Íme :

Csepregi Ákos ( a kedvéért még a zöld színt is idecsempésztem)

Megmártózás combig, elsőre nem tűnt jó ötletnek, de a köv szakasz alapján mégis az volt

A 3. szakasz (aki megnyeri a napfelkeltét megkapja grátiszba a naplementét) 

Naplemente (Fonyód)

Az utolsó szakasz előtt még mielőtt nekiveselkedtem a távnak, egy utolsó fotó az aznapi lépésszámról (77.274 amiből a futás rész 60 km volt ) 

A misztikus 300, avagy Prepare for Glory !

300,22 km ‍♀️4839 m D+ ⛰ (goodbye Március ! �‍♀️)

2019. I. negyedév: 741 km 11.793 m D+

Bár nem szoktam tizedesvesszőkkel bajlódni, de itt ugyan annyi a jelentősége, hogy a 22 a kedvenc számom, és tényleg teljesen véletlenül így jött ki a (futó)Lépés.

De emlékeztek a mondókára? Január elöljár, nyomában Február,  Március szántóvető…

Február végét egy Márai Sándor idézettel zártam :

„A szívósság talán a tehetség egy neme. Nem megalkudni, veszély, nyomorúság, betegség, sikertelenség közepette sem; minden nap mindent elölről kezdeni, egy buldog makacs erőszakosságával, céltudatosan, engesztelhetetlen következetességgel.”

Valamint azt ígértem, fogadtam meg hogy márciusban Buldog leszek, célul tűztem ki , hogy túllépjek önmagamon, és a havi átlag 200 kilométereken és fussak 300 kilométert. És sikerült. És igazából nem kellett „meghalni” érte. Ne értsétek félre, nehogy nagyképűnek hangozzon, de valójában heti 4 futásból simán összerakható a heti 70-75. És emellett is van 3 pihenőnap, tehát majdnem minden futás utáni nap, regenerációs nap. ️Persze volt árnyoldal, szóval nincs is dicsőség kifogásgyár nélkül , a hó végét megnehezítette a gyerek vírusa, aztán a 4 napos epegörcsöm és egy foghúzás . Emiatt volt, hogy egy nap kétszer is futottam, de legalább gyakoroltam az #ultrabalaton ra. No problémo, nem a kifogást keressük, hanem a megoldást. A siker titka a szándék állhatatossága.

A sikerhez vezető úton , a challangehez jó alapot nyújtott a @garmin connectben ️ valaki (k) által kreált kihívások, ami abszolút motiváló, ezúton is köszönöm @hummelgyula a meghívást.

Továbbá mindenkinek köszönöm aki az előző posztnál és amúgy is bíztatott. Akikkel együtt futhattam azok is hozzájárultak ehhez, nekik is hálás vagyok. Bocsánat azoktól, akiket nem direkt módon belerángattam, @Mariann aki akarva-akaratanul is márciusi bolondka lett.

Na de ez egy pünkösdi királyság , egyelőre nem készülök egyéniben az UB re , úgyhogy nem kell ennyit futnom, akkor amúgy is ez kevés lenne, akik körbefutják a Balatont ők havi 400 kilométereket pakolnak a lábukba . Mi #UjpestRun idén egyelőre 3️⃣ an párban futjuk @noresz1 @zsuzsiprunnervida . Emiatt is áprilisban kevesebb a futás, több a törzserősítés, konditerem, súlyzók, stb.�‍♀️ szóval a buldog makacssága megmarad, csak máshova összpontosítjuk az erőforrásokat. 

Meg hát ha már Balaton , akkor kell a #beachbody nemde?  

És egy tévhit eloszlatás, van akik szerint a futástól „elfogy” a fenék is. Én ezt abszolút cáfolom, az én lapos tepsi feneket először a hegynek felbicózások ‍♀️ formálták

aztán a futás pakolta oda a farizmokat. 

Szóval fussatok Csajok !

Ismeri valaki a versike folytatását, Á p r i l i s … ?  

(január: 225,76 km / 4048 m D+ ,

február: 215,25 km / 2906 m D+ )

Ma van a Föld órája , ma egy órára világszerte lekapcsolják a nélkülözhető világítást, felhívva a figyelmet hogy a fenntarható jövő megteremtése és a bolygó állapotának megóvása mindannyiunk felelőssége. 

Tudtátok hogy a vegetáriásuk kímélik és óvják a Föld erőforrásait, és kevesebb szén – dioxidot termelnek? 

Ennek kapcsán ejtek szót

VEGÁN KALANDJAIMról (1.)

avagy

“Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban!”

Mint minden történetnek a kezdet kezdete, a miért is. Miért lettem vegetáriánus ?

Az első löket

Tavaly amikor  a kezembe vettem Scott Jurek Futni Enni Élni könyvét – futóknak ez alapmű - már akkor lebilincselt a története és számomra egyszersmind hihetetlen és lenyűgöző volt, hogy egy ennyire nehéz állóképességi sportot, mint a futást hús és mindenféle állati eredetű táplálék nélkül így és ilyen magas szinten lehet űzni . (nem kell bemutatni mekkora ultrafutó: 24 órás amerikai csúcs 260 kilométerrel, a Badwater ultramaraton, másnéven a Halálvölgy – 217 km - többszörös győztese ) De számos az ember többsége által ismert vegán kiemelkedő sportoló, mint Carl Lewis, Venus Williams, Kőbán Rita, Navratilova és számos testépítő (!) . 

A második löket

El kell ismerjem én sosem láttam az állatok kizsákmányolásáról, arról a mérhetetlen brutális tartásról, lemészárlásukról, élve megnyúzásukról szóló Earthlings című dokumentumfilmet, amely megmutatja, hogy milyen áron kerül a hús az asztalodra. Olvasni erről a témáról, a film jeleneteiről is iszonyatos borzongás jár és bevallom a könnyeimmel küszködöm.

Ez a tény is csak rádöbbentett arra, hogy tényleg kizsigereljük a Földünket, a természetet, onnan ahonnan valók Mi is vagyunk.  Mert ezzel van a legnagyobb baj, a Mértéktelen túlfogyasztással, amit az ember művel. Az ember szereti homokba dugni a fejét, elfordítani a fejét a valósággal szemben és nem belegondolni, hogy miként is került a hamburger az asztalára. És a túlfogyasztás nemcsak a húsra érvényes, hanem minden erőforrásra amit a Föld adott nekünk és amit felélünk.

De bevallom ennek okán (is) a pozitív élettani hatásai voltak a legmeggyőzőbbek :

Egyrészt az köztudott tény, hogy a vírusok az állati fehérjékben terjednek és szaporodnak a leghatékonyabban,  ezért a növényi étrendet követők kevésbé betegesebbek. Az is köztudott és az iparág sem tagadja, maximum az emberi gyakorolt hatásait vitatja, hogy az állatokba a gyorsabb növekedés érdekében hormonokat, antibiotikumokat fecskendeznek, egyéb gyógyszereket a stressz okozta betegségekre és ezeknek a bomlásanyagait mi mind bevisszük az állati eredetű termékek fogyasztásával.

Mindamellett hogy a vegák ritkábban betegek, kimutathatóan jobb az erőnlétük, több az energiájuk, nyugodtabbak és jobban viselik a stresszt, élesebb a hatodik érzékük.

Öko szempontból pedig : kímélik és óvják a Föld erőforrásait, és kevesebb szén – dioxidot termelnek.

Én radikális vagyok, ha egyszer úgy döntettem hogy nem eszem húst, akkor ez nem diéta, nem csalok, hogy kéthetente egy felvágott, néha halacska , havonta egy csirke belefér.  

Továbbá ha mind morálisan megkérdőjelezhető a hús fogyasztása, és élettani szempontból sincs kedvező hatása az emberi szervezetre nézve, akkor minek ?

Gandhi gondolatvilága nyomán

“Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban!”

Később szolgálok receptekkel, illetve a magamon tapasztalt élettani hatásokat is megosztom. Továbbá azt is, hogy a néphiedelemmel ellentétben, egyáltalán nem drágább a növényi alapú táplálkozás az állatinál. Illetve arról is, hogy a vegánok között is ritkaság számban de előfordul túlsúlyos, de alapvetően a vega étrendet folytatók 3-4 kilóval könnyebbek az átlag emberekhez képest.

És legvégére hagytam a számomra legkedvesebbet, legszeretetteljesebbet:

A gyerekek egyszerű és ártatlan gondolatvilága a legmeghatóbb talán, ahogy a nagy lányom megfogalmazta – és mégcsak 7 éves lesz -  , már jóval előbb mint én, amikor megkérdeztem, hogy miért nem eszik húst:

Anyaaa, én nem eszem meg az Állatot !!!

FutOk a Marson /

avagy Mars expedíció Vértesben

 (2019. március 3. Gánt )

(ebben a képben benne van a Falucska bája, az a 

kedvesség, a szeretet, a figyelem)

25 km 547 m D+ ⛰

Lehet e nemet mondani olyan szívélyes invitálásra , amikor egy majd 900

fős falu meghív 500 futót a településükre , ezért levág 2 disznót , a falu apjraja nagyja itt tüsténkedik , hogy szívüket lelküket beleadják a főztükbe, hogy aztán sült kolbász , csülkös káposzta, lángos, rántott hús várja a futókat, a hozzátartozókat és a falu lakóit. Szóval lehet erre nemet mondani? 

Példaértékű ez a kis közösség , ez a szívélyesség , ez az őszinte szeretet , ez a fogadtatás, ez a hozzállás, amikor úgy érzed hogy fordítva ülsz / ülnek a lovon, mert Ők hálásak hogy itt vagy, miközben te vagy hálás hogy Ők önként ,  ellenszolgáltatás nélkül adnak, etetnek, itatnak. 

Azegykori bauxitbánya külszíni fejtése igazi marsbéli táj a Vértes hegységben, egyedülálló Európában. 

A jelenlegi Magyarország területén a gánti volt az első bauxitbánya, melyet az 1920-as években német érdekeltséggel nyitottak meg, és a német hadiipari repülőgépgyártás céljára használtak fel, hiszen a franciáktól nem kaptak több bauxitot. Mivel az 1920-30-as években még kézi fejtéssel folyt a termelés, ezért e sziklákat nem fejtették le, hisz az csak fölösleges erőfeszítéseket és többletköltséget jelentett volna, s így megcsodálhatjuk a sok millió évvel ezelőtti karsztos formakincsek maradványait.

Ez a hely is a szívembe zárta magát, nem kérdés , jövőre is támad a Mars. 

_______________________________________________________ @runnersworld_hu @garmin_hu _________________________________________________________ #trailrunningviews #trailrunningrocks #trailrunners #trailrunnersofinstagram #trailrunnersofig #trailrocks #trailrunninggirls #trailrunningmag #runnersworld_hu #hokarunnershungary #kalenjitrail#garmingirlsrock #garmingirl #whyirun #trailruns #garminfenix5s #garminfenix5ssapphire#runninggoals2019 #runninggoal #trailisthenewasphalt #runnergirlsrock #runningrocks #trailrun#trailismyway#gánt #bauxitbánya#trailporn

(better together vagy together better,már sokadjára )

(holtpont egy legalább 3 kilis emelkedőn, kaptatón … )

ÁTENGEDETT A HEGY

de a Börzsöny nem viccelt

2019.01.27. Zebegény , Börzsöny

Ha csak egy szóval deffiniálhatnám, ha csak egy dolgot választhatnék a számtalan közül hogy mi az amit szeretek a #Sportban , az a #SZABADSÁG lenne.

#TéliBörzsöny számokban : 

És Mert az IGAZSÁGOZSÁG is jellemzi , annyit veszel ki belőle , amennyit beleteszel. ⛰ a 3. Terepfutó verseny ⛰ kat. 26./53 , a teljes mezőny 64./113

Lesz ez még Jobb is !

A Börzsöny nem viccelt 

Nem adta magát egykönnyen 

750 + szint helyett 850 + szintemelkedéssel

De végül átengedett a Hegy .

Hazudnèk ha azt mondanám nem fájt , de ha nem fájna akkor nem lenne eufória. 

@okofutas #ökotrail , versenyszezon ON . 

Köszönet a szervezésért , felejthetetlen élményt nyújtott a Téli Börzsöny

#börzsönytrail #borzsonytrail #börzsöny #WinterRunderLand #winterrun #winter_wonderland #mountainsarecalling #trailisthenewasphalt #wintertrailrunning #terepfutás #runderland  #trailrunningrocks #trailrunners #trailrunnersofinstagram #trailrunnersofig #trailrocks #trailrunninggirls #trailrunningmag #runnersworld_hu #hokaoneone_eu #kalenjitrail#garmingirlsrock #garmingirl #whyirun  #runninggoals2019 #runninggoal#hokarunnershungary

„IGYAK MÁ EGY FRÖCSIT! HA MÁ ITT VAGYOK”

( 2019. február 23. - Szekszárd ) 

Egy jó bornak is érnie kell, ahogy egy jó beszámolónak is .

Van az úgy hogy az ember felkel hajnalban , ráadásul hétvégén, amikor elvileg aludhatna. Összekaparja magát valahogy, miközben ott lebegnek a gondolatok a fejében, hogy „Minek, miért csinálom ezt? mi a sz°rnak kelek fel” De aztán mégicsak bevergődik az autóba, hogy aztán 140 km rel odébb legurítson egy Kisfröccsöt, és persze egy igazi, jó sportember nem jár egyedül, visz magával még 3 bolondot.

(íme az egyik )

Ahogy megpillantottuk a Tolnai dombságot, ezt a fenséges tájt, nah jó rögtön átment az agyunkon, hogy valahol ott kell majd felfutni, a csodálatot átvette a rettegés. Pedig én nagy arccal még mondtam az autópályán robogva, hogy „mit nekem Szekszárd, ezek csak D o m b o k ! „ „Ahhhaa”, a mindent megjárt, tapasztalt sporttárs persze már felvilágosított, hogy NEM csak …

De akkor is rögtön szembejött és arcul csapott a vidéki hangulat, a szívélyes vendéglátás, a mesés környezet. A terepfutás bensőséges, egyedi világa, ami még egyedibb, még bensőségesebb a Vidék által. Ezt bárhol megtapasztalhatja az ember lánya, ha elmegy egy vidéki, falusi mezei futóversenyre.

Ismerős bárkinek Szirtes Ági alkoholista figurájának jelmondata, ami már szállóigévé vált: „Igyak má egy fröcsit! Ha má itt vagyok”. Szóval ha má itt vagyok és ennyit utaztam akkor hadd igyak már. Az sem kérdés, hogy jó fröccsöt csak jó borból érdemes készíteni. Itt minden adott volt egy jó kisfröccshöz, lankás hullámzó dombok, szikrázó napsütés, mesés táj, tűpontos track, kellő mennyiségű , minőségű frissítés, a célban személyesen Márkus Öcsi gratulációi. Majd a jó bor nem csak itatja hanem eteti is magát, a húsevőkre gulyás , a vegánokra lasagne várt.

Szóval ettünk, ittunk, jól mulattunk.

De íme a bizonyíték futottunk is, és másztunk is:

Azt mondják, József Attila is kisfröccsöt ivott, csak ő hívta, hogy fütty. Tudniilik egy füttynyi idő alatt bedobta és ment tovább. Hát nekem a füttynél kicsit tovább tartott, de mint egy jó fröccs, kellően felfrissített és enyhe bódulatot okozott. Jövőre minimum egy nagyfröccsöt legurítok.

Köszönöm az élményt Márkus Öcsinek , az összes szervezőnek és közreműködőnek

Köszönöm a fotókat Szasza, Mariann, Géza és mindenki :D

Ha Szekszárd és környékén jártok, mindenképpen látogassatok el a Bodri Pincészetbe, borterasz, étterem, tavacska a völgy aljában, igazi mesés birtok:

„Szekszárd déli határában, a festői szépségű Faluhely-dűlőben található a Bodri Birtok, melyet egy önálló kis világnak tekinthetünk. Igazi borturisztikai komplexum, hiszen borászatot, rendezvénycentrumot, éttermet, látványkonyhát és vendégházakat is magában foglal.”