"Tegnap talán hibáztam, de a tegnapi énem is én vagyok. A hibáimmal és tévedéseimmel együtt vagyok az, aki vagyok. Holnap talán egy kicsit bölcsebb leszek, de az is én leszek. A hibáim és tévedéseim is az én részeim, az életem csillagképének legfényesebb pontjai. Mára eljutottam oda, hogy szeretem magam azért, aki vagyok, aki voltam, és akivé remélem, hogy válni fogok."
Sportérték
(az olvasmány végén van egy Kvízjáték, kíváncsian várom a tippeket )
Murakami azt írta,hogy: „Az egyes időeredmények és helyezések, a látszat, meg az, ahogyan mások értékelnek, mind csupán másodlagos jelentőségű a futóknak,mint amilyen én is vagyok, az elsődleges, hogy minden egyes célba a saját magam erejéből érjenek be. Az hogy a maguk részéről nyugodtak legyenek: megtették a szükséges erőfeszítéseket, és kibírták, amit ki kellett bírni. Az, hogy a Kudarcaikból és Örömeikből levonjanak valamilyen konkrét akármilyen apró, de lehetőleg konkrét tanulságot az, hogy miután időt és éveket nem sajnálva halmozták a versenyeket, egyiket a másikra, végül eljussanak egy olyan pontra, ahol Megelégedést éreznek, vagy az, hogy legalább valamennyire megközelítsenek egy nagyjából ilyen pontot.
Jól indult az évem, talán túl jól is, az elején sikeresen vettem a terepfutás akadályait, furcsa mód az elején kevesebbet gyalogoltam bele, mint aztán később. A terepfutástól vártam a megváltást, a gyorsulást, hogy a régi formámat, a sérüléseim előtti időeredményeimet visszaszerzem, de csak nem jöttek vissza az áhított 5:00 – 5:30 as ezrek sem. Tudom másoknak ez a tempó laza kocogás, egy laza hétvégi hosszú, de én a saját magam szintjén itt tartottam… Valahol valami megváltozott és többször is írtam erről, hogy valamit biztosan rosszul csinálok.
És igy is éreztem magam...
Tudom azt írtam a sérülésem kapcsán, hogy elcsendesedem, de most pont van időm, nagyon sok időm van, talán túl sok időm is van, elgondolkodni és elmerengeni a dolgaimon, a futóévemet összegezni és számotvetni magammal, tanulságokat levonni. Van 3-4 hetem, ez elég hosszú idő, de kevesebb, mint ami eltelt már futás nélkül, írtam is egy bakancslistát, mik azok a hiánypótló dolgok, amiket meg szeretnék tenni, megcsinálni ezen idő alatt.
A konklúzió, amit már Korinthosz előtt bevéstem az agyamba, és megígértettem magamnak a jövőre nézve, az a tudatosság.
A jövőben szeretném elérni, hogy a futásaimnak, a versenyeimnek sportértéke legyen. Sportérték. Hogy ne csak teljesítsem a távot, hanem azt érezzem, tudjam, hogy minden erőfeszítésemet, tudásomat beleadtam, hogy alaposan felkészültem, tudatosan edzettem.
Minden verseny előtt, ha kérdezték mennyi a matek, mennyi idő alatt akarom lefutni, akkor visszakérdeztem mennyi is a szintidő : ha 10 óra, akkor köszönöm 10 óra alatt, kimaxolom, én ennyiért, ennyi óra „mámorért, boldogságért” fizettem. De ez viccnek jó. Nem akarok többé feltétlenül Instaképes fotókat magamról egy futóversenyen, hanem haljak bele, látszódjon a küzdelem, hogy vért izzadok, verejtékezek, hogy mindent beleteszek, ami bennem van (pár rövidtávú versenyről van ilyen fotóm, de alapvetően ezeket is maximum sztoriban lőttem el, de most megosztok kettőt, akár lehetne egy legszarabb futófotók cselendzset is csinálni). Nem akarom szégyellni azt, ami vagyok, ott és akkor.
Kipchogue azt mondta „Ha szeretnél áttörni egy nehéz akadályt, az elmédnek képesnek kell lennie arra, hogy irányítsa a tested. Nincs kétségem afelől, hogy sikerülhet. Mások is képesek lennének erre, ha elhinnék önmagukról, hogy képesek rá.”
Kipchogue „csak” ELHITTE, HOGY TUDJA. NEM TETT MÁST.
Nem akarok többet lesérülni, hónapokat kihagyni, tengődni és céltalanul lenni, máshol másban vigaszt keresni, amit meg sem találsz, a futásról csak álmodni… mert álmomban mindig futok, és ott, és akkor maradéktalanul boldog vagyok…
A változást kőbe fogom vésni, nah jó elég lesz egy papírlapra, és kiteszem a hűtőre, ahol nálunk minden esemény vezetve van egy közös naptárban és minden heti időbeosztás ott szerepel, a gyerekek, apa, anya programjai. Oda fogom tenni, hogy minden nap lássam, hogy mit kell tennem, magamért.
Ez a kép pedig az egyik kedvenc képem a futóévemből, sajnos már nem sok lesz. De el kell fogadnom így alakult , egy kedves lány írta az Instagramon, hogy „A nehéz csatákba csak a legerősebb katonákat küldik.” Mérhetetlen sok kedves üzenetet kaptam és annyi pozitív energiát, hogy minden egyes jó szó, minden jókívánság, egy-egy mérföld, egy-egy kilométer a gyógyulásomhoz vezető úton. Nem lehetek elég Hálás a Sorsnak, hogy a futás által rengeteg csodálatos, értékes embert ismerhettem meg és ezek között számosat a barátomnak is mondhatok.
Egyébként ez a fotó a futóévem TOP 3 fotójában van benne, mondhatni ez a dobogón a bronzérmes. Vajon ki tudja melyik a másik kettő ? Az arany és az ezüstérmes fotó ?
