Mindaz amit a Mátrabércről, 54,63 km ről 2978 szintemelkedésről, bruttóban 10 perc híján 10 óráról (nettó: 8:50 ) mesélhetnék azt nem tudnám teljes egészében visszaadni, igyekszem az előzményekről is röviden érthetően mesélni, hogy megértsétek teljes egészében az egészet.

 A Mátrabérc Trails annak aki nem tudná, a hazai terepfutás egyik meghatározó és terepfutó berkekben is közismerten ezen a távon a legnehezebb versenye, amit én előtte elképzelni se tudtam. Az útvonal a Mátra főgerincét követve kelet-nyugati irányban keresztülhalad az egész hegységen.

https://www.mbtrail.hu/versenyek

Előszóban az előzményekről

A legtöbben tudják, hogy idén egy értékelhető hónapom volt, az pedig a január. Onnantól egy mélyrepülés indult, egy lavina, aminek sajnos még mindig nincs vége. Olykor kikecmeregtem a gödörből, néhány alkalommal újra szárnyalhattam, de a szárnyak sérültek, és hiába kerültem felszálló ágba, hiába orvosolták az egyik problémát, a hajtóműben még mindig hiba van. (ld. a csipő bursitis, azaz nyáktömlőgyulladás pipa, de úgy tűnik nem ez volt az egyetlen )  

Nem volt egyszerű meghatározni a trigger pontot önmagamnak se, hiszen amikor ez elkezdődött akkor a bal oldalamon deréktól térdig minden egyes ízületem porcikám fájt. Mindenközben egy nőgyógyászati beavatkozás is összezavarta a fájdalomérzékelésemet, hogy biztosan tudjam nem a derékból sugárzó a fájdalom, újabb egy hetet vett el.

Most ott tartok, hogy egy nagylabor vár rám pénteken aztán egy újabb reumatológiai vizsgálat. Jó lett volna túlesni Bérc előtt ezeken, hogy tudjam is hányadán állok. Még mielőtt bárki rámvetné az első követ, nem sérülten vágtam bele. Ámbár a sötétben tapogatózunk, az orvosom áldását adta, mikor megkérdeztem, hogy „futhatok 50 km –et a Mátrában?” – természetesen a szintkülönbséget nem említettem – visszakérdezett, hogy „ennyi futáshoz már mentálisan kell erősnek lenni ugye?” , rávágtam, hogy igen, erre ő, „ha nincsenek fizikai fájdalmaim, akkor legyek erős, akarjam jobban”.

„Ámen” mondtam magamban.

Sok szart cipeltem magamon, magamban sok fájdalmat, sok dühöt, és nemcsak az elmúlt hónapok fizikai fájdalmait, hanem a lelki fájdalmakat. Ezeket nem tesszük a kirakatba és nem azért, mert szégyelljük, hanem mert a magán szféránk bizonyos elemei nem tartoznak a nagy nyilvánosságra. És biztos vagyok benne, hogy mind sérültek vagyunk így vagy úgy.

Még nem kellett átélnem, megtanulnom itt a „verseny”pályán milyen lehet feladni, mert itt mindig az vagyok, és az akarok lenni, amit Gobbi Hilda mondott „Én fű szeretnék lenni, mert az kinő, levághatják, letaposhatják, akkor is kinő”. Lehet ostobaságnak hangzik, de facto a szar erőt kovácsol.

Szóval egy nem túl acélos évkezdettel, összesen idei 470 km-rel a hátam mögött, a lábamban, amiben 11.000 szintkülönbség volt, döntöttem úgy, hogy legalább belevágok, és aztán lesz ami lesz. A Bércet megelőző két héttel próbáltam ki hogy egy 20 as terepen hogy viselkedik a lábam, megköszöni e vagy sem, aztán előtte egy héttel egy Kis Szénáson is, ahol a frissítést is legyakoroltam. (de erről később)

Előző este, hogy biztosan elaludjak és jól aludjak könyvel feküdtem le, még mindig a Churchill ről szóló A legsötétebb órát olvasom, ahol az ikonikus mondat elhangzott amit Churchill mondott a népének a németek elleni 2. vháború során „nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket”. Tudtam hogy ez velem sem lesz másképp, hogy ha reálisan nézzük a tényeket, én is ezt ígérhetem csak magamnak és a Mátra is csak ezt ígérheti nekem. Ezt is, de kaptam mást is…

Hosszabban nem szeretném az előkészületeteket taglalni, eléggé nehéz volt, hogy milyen ruhában milyen felszereléssel induljak, a cipőválasztás is kérdéses volt, hiszen tipikus hogy egész héten kellemes tavaszi időjárás volt és a verseny előttre és napjára „égszakadás földindulás”. Nyugtáztam magamban, hogy még milyen nehezítő körülmény fog beesni az egyébként is extra nehéz versenybe. A versenybe lejutást is újra kellett tervezni, de ezúton is köszönöm Rohoska Lajosnak hogy levitt minket a célba. Illetve a Mátrabérc Trailnek hogy elősegítette a Telekocsi „mozgalmat”. Bedepóztam péntek délután a csomagokat, minden pontra küldtem előre ellátmányt, amiben zselé is volt. Mivel nem tudtam, hogy a GU Energy Hungary  ennyire nagylelkű, hogy minden frissítőn szinte korlátlan mennyiségű zselét vehettél el, amiért roppant hálás vagyok, és mind azok lehetünk.

Mivel minden ponton volt depócsomagom, így ez arra is jó volt, hogy a fölös cuccokat ne cipeljem magammal tovább. Például teljesen felesleges volt egy merino aláöltözőt felvennem a rajtban, ráádásul erre húztam fel a rövidujjút. Tanulópénz számomra is, hogy az ösztöneimre kell hallgatni, és nem arra hogy másik tíz futó miben fut. Sajna az első 5 kilométeren le kellett vennem, mert szinte megfulladtam az egyébként is szemerkélő esőben, a fullasztó párában így is ziháltam és levegőért kapkodtam. Mivel egyébként is teljesen hátulról rajtoltunk Mariannal, aztán a hátsó mezőny be is állt libasorba a single tracken, szinte teljesen ottragadtam a végén, ezzel a vetkőzési manőverrel, le a zsák, le az összes felső, meg a mezőny legvégére kerültem.

Így

 Így nézett ki egy depócsomag 

Kékesig kellett eljutnom legalább szintidőn belül, hogy azt mondhassam magamnak, ezt meg tudom ezt meg lehet csinálni. Többek között azért is, mert Kékestetőnél, ami a 20. km, a szint fele már megvan, úgy 1500 m D+, így bár a táv java része még hátravan úgy 34 km, de a maradék 1500 szint már egy kellemesebb hullámvasútnak bizonyul. Ezért is volt, hogy futónyelven szólva Kékes után „érkeztem meg”, addig bár mesés volt a ködös Mátra, de néha jobb is hogy nem láttam, hogy milyen magas az a felfele, vagy hol van vége, miközben a párától rettenetesen szenvedtem.

Minden frissítőponton túl sokat időztem, és ez nem a régi Gabi, aki piknikelt és végigette a kínálatot, hanem a kiszámolt Roctane poromat egy soft kulacsba tettem, és külön egy mérőkanalat a zsákom hátuljába, na már most 2 kulacsot megtölteni, 2 x2 merőkanálnyi Roctane nel még segítséggel sem egyszerű. Az italpor tökéletesen működött, de még a szállítás/adagolás kivitelezést kell átdolgozni.

Összesen 1 óra állásidőm volt, amiből csak kétszer álltam meg fotózni (ugye hogy hihetetlen ? ) , csak egyszer pisilni ( ez is durva majdnem 10 óra alatt) , csak két háromszor fújtattam állva egy egy meredeken, de az sem percekben mérhető. Szóval legalább 50 percet a pontokon töltöttem. Tehát van min javítani.

És itt egy kis kitérő a frissítésről :

Ha nem a GU követe lennék, akkor is leírnám, ahogy régen is leírtam, milyen üzemanyaggal „turbóztam” fel magam. Értitek az idézőjelet? Bár én nem turbó üzemmódban megyek, de egy átlagos, a nem gyorsnak tartott futónak is ugyanúgy kell a legjobb üzemanyag.

Csak Roctane porral, és GU zselével frissítettem, uszkve két óránként egy BCAA t is bevettem, biztos ami biztos izomfáradtság ellen. De ilyenek nem voltak, nem fájt semmim, csak kevésnek éreztem magam a Mátra nagyságához (erről később is lesz szó ) . A Roctane ból óránként egy kulaccsal ittam meg, úgy hogy folyamatosan ittam, ez kellő mennyiségű szénhidráthoz jutatta a szervezetem, így a zseléből elég volt óránként enni egyet. Semmi mást nem vettem el a frissítőasztalról, bár néha egy jó zsíros kenyér csábító lett volna, gondoltam magamban majd a célban. Bátran állíthatom, hogy a frissítés tökéletesen működött, se fájdalom, se gyomorpanasz, egyszerűen a kihagyások, a legyengült állóképességem miatt a lehető legtöbbet hoztam ki ebből a versenyből a GU segítségével.

Ezúton is hálás vagyok a GU Energy Hungary támogatásáért, azt meg külön köszönöm, hogy nemcsak olyan kiemelkedő teljesítményű versenyzőket támogatnak, akik a dobogón végeznek, hanem olyan átlag, középszerű futókat is, mint én vagyok, ezért felnézek Rátok és köszönöm, hogy Vagytok nekem.  

Ha már kitérő egyszer tévedtem el, annyira megzavart az üvöltő zene az erdőben, hogy továbbmentem nyíl egyenesen ahol jobbra a temető mellett kellett volna letérni. Ágasvárnál meg nem tévedtem el, egyszerűen csak kerestem a hegy oldalában az utat, hogy hol van, mert nem akartam elhinni, hogy ott kell felmenni, ahova a jel mutat.

Na de vissza Kékesre, itt megérkeztem. Utána jött a mások által mondott „rettegett” Sombokor, a vertikál lefele, nem tudok arányokat, nem tudok mihez viszonyítani, de nekem a lejtők jól mentek általában, és itt is előzgettem azokat, akik bottal voltak. A botozást kellene hosszabb távon elsajátítanom, mert nekem az erős felfeléken sokat segítene.

Vércverésre felküzdve magam elképesztő panorámát tárult elém. Ezek a pillanatok is vittek előre.

Én a hosszabb távokon nem az egészet tekintve nézek előre, hogy még mennyi van hátra, hanem 10 kilométerekre osztom fel a fejemben a távot, jelen esetben frissítőpontről frissítőpontig jutásra. Azalatt a 10 km alatt az akkor felmerülő problémákat kezelem, erre összpontosítok, arra hogy egyek és igyak és az élményekből is táplálkozom, erőt merítek.   

Innen Galyatetőig újabb felfele veretés következett, 4-5 km rel azelőtt már az út mellett megpillantott a Galyatetői szállodát, istenem milyen messzinek tűnt és mennyire magasan van. Az órámon újabb lapozás, mennyi időm van még hátra, hogy ne csússzak ki a pontnál szintidőből, ez az állandó nyomás elhihetitek iszonyat frusztráló volt miközben a pontokra kb. 20 perccel zárás előtt értem be, az órám várható befejezésnek konstans 18.00 utáni időpontokat adott meg, bár 18:30 ról sikerült 18:15 re letornázni, még így is lelkileg megtépázott.

Mint minden ponton, itt is ötcsillagos kiszolgálás várt, a terülj asztalkámtól kezdve az önkéntesek segítő munkájáig, a kedvességük, a figyelmességük és a biztatásuk aranyat ért. Rendkívül hálás vagyok és ezúton is köszönöm!

Galyatető után szinte csak lefele lesz, mondta Mariann még a verseny előtt, hogy ez a legjobb szakasz. Igen, ez így is volt majdnem egészen Ágasvárig. De ez így sem egészen igaz, mert az egész nyomvonal egy hullámzó fel-le, mintha hullámvasúton ülnél. Mielőtt megmásztam, itt is volt egy ellenőrző pont, Szabó Sándor hegyifutó volt az egyik pontőr. Kedvesek voltak, kérdezték hogy jól vagyok e, mert láttak előtte megállni kicsit messzebb, ja mondom ott pisiltem először (és utoljára), én nem láttam őket azért is guggoltam le gyorsan a single ösvényen. Szóval Ágasvárra fel, nem akartam elhinni hogy ez az út, ezt kell megmászni, és innen lejönni se volt egy leányálom. Mikor leértem a völgybe, úton Mátrakeresztes fele, egyszer csak láttam hogy már az ellenőrzőpontos Szabó Sándorék sétálnak szintén a Mátrakeresztes pont fele, na oda is szóltam nekik viccesen: „szólhattatok volna hogy van egy rövidebb út is” (tököm mászta volna meg Ágasvárt, persze ez csak vicc)

Mátrakeresztes volt az utolsó ellenőrző pont, itt is és már az előzőn is befújtam a hátsómat egy hűsítő sprayvel, nem éles fájdalom volt, csak kellemetlen érzés. Itt is megkaptam mindent, azt el is felejtettem mondani, hogy mindenhol belemarkoltam a GU gumicukorba.

Amikor elhagytam a pontot akkor léptem át a chipszőnyegen és ez az idő került fel online – némi aggódást okozva az otthoni szurkolóknak – mert az már a záróideje volt a pontnak.

Olyan jó volt olyan emberekkel együtt futni, együtt lélegezni, akik tudták és ugyanúgy a hátuk közepére nem kívánták a „csacsogást”, és úgy egyáltalán a beszédet. (Diával Mátrakeresztes előtt találkoztunk, meg se ismertem, mondom is magamban ki ez a kislány előttem) 

Innen már csak egy tüske volt, a hírhedt Muzsla. 13 km a célig, már nem tudom mennyi szinttel. Igen ez a végén már nagyon tud fájni, mikor már olyan közelnek érzed a célt, a beteljesülést. Minél hátrább vagy egy mezőnyben a saras talajnál annál kellemetlenebb mert addigra még jobban széttapossák, és a sárban futás/mászás egyébként is többszörös energiát igénybevesz. Itt már elröppent pár keresetlen szó, mentem, nyomtam ahogy a maradék erőmből kifért, a Muzsla előtt direkt egy kávés GU val frissítettem hogy a kávé még jobban pörgessen. Láss csodát. Felértem. Megláttam a Muzsla követ, 805 m. Mondom bssza meg, itt vagyok. Ezt már nem veheti el tőlem senki. Igyekeztem gyors ereszkedésbe váltani, a downhilleket az én zerge módomban kivitelezni. Nézni az órát, nézni a szintidőt.

A Nagy vagy a Kis Koncsúrról még visszapillantottam, tudtam, hogy így itt fentről ma fogom utoljára látni a Mátrát, teljes egészében, a maga tiszteletet követelő nagyságában. Még utoljára átadtam magam ennek a szemet gyönyörködtető, festői látványnak.

Mégis azt mondogattam magamban, hogy soha többet ezt a szart nem csinálom meg. Egyébként nem szar, csak megevett a Mátra, és mindent kivett belőlem.

Az utolsó dombtetőnél pillantottam meg Szurdokpüspökit, ott a cél, újra az órámat lapozgattam, még 3,5 km, még van elég időm bár a falu oly távolinak tűnt fentről, de ott és akkor tisztán, végérvényesen tudatosult bennem, hogy be fogok érni a célba, ott és akkor eltört a mécses, elbőgtem magam, ott és akkor felszabadultam. Vissza kellett magam fogni, hogy ne sírjak tovább, mert a könnyektől nem láttam a lábam elé és a lejtők itt sem voltak túl barátiak, pláne hogy az egész sárdagonyától cuppogott.

Továbbra is tudtam előzgetni a lejtőkön, nem, nem a versenyszellem miatt, pusztán erőm teljében voltam, elkapott a bármire képes vagyok érzés, egy „szuperhős” vagyok (igen rohadjak meg, hogy ilyen előzményekkel, de megcsináltam), megállíthatatlan, és mert már be akartam érni, túl akartam lenni ezen az egészen. Ennyi elég volt belőle. 

Fantasztikus volt az utolsó másfél kilométeren, először 6 perces alatt, aztán szinte 5:00 perces tempóban berobogni a célba, jesszusom, a felismerés, tudok futni még ennyi után is, a felszabaduló endorfinok, a katarzis, hogy beértem, megcsináltam, ez az enyém.

Mindenkinek köszönöm a célban a gratulációt, és ezúton bocsánat, akinek nem gratuláltam viszont, de jó értelemben vett sokkos állapotba kerültem. Köszönöm Márkus Öcsinek is gratulációt, hogy egyébként 3 év Korinthoszi távlatból is emlékszik a nevemre.

Az egyetlen hiányosság, ami nekem és azt hiszem mások sem lelték örömüket benne, az a célkaja, én nem is kértem végül, mert egy terepultrán, de egy terepmaratonon is, ha beérek a célba, nem levesre vágyom pár szem zöldséggel, hanem szénhidrátra, tömény, puffasztó, hízlaló CH-ra, tészta, rizs, krumpli bármi formájában. Muszáj visszatölteni a raktárakat, és nem is véletlenül kívánja ezt a szervezet. A zuhanyban, hogy nem volt melegvíz nálam hatodlagos probléma, és különösebben nem is zavart, a hasam sokkal fontosabb.

Mindenkinek gratulálok, aki sikeresen beért a célba, annak aki szintidőn túl ugyanúgy jár a taps, mert ehhez is nagy lelkierő kell, úgy is mondhatnám ehhez kell igazán.

Számok: 250 indulóból, 228 an értek célba, 22 feladta dnf, én a 218. lettem.

10 perc híján 10 óra

Nem érdekel az időeredmény, nem érdekel, hogy mások mit tartanak épkézláb időnek a Bércen, nem is értem egyesek miért tartják viccesnek, miért poénkodnak velem a szintidő kimaxolásával, mert azt az eufóriát amit befutóban éreztem, azt eddig csak az első maraton, az UTH Szentendre, a Korintosz80 és a Nagy Szénás kör adta meg ez idáig. Mert bárhogy is nézzük, kiléptem a komfortzónából, majdnem 10 órán keresztüli küzdelem volt, hogy állva maradhassak, hogy a lábaim engedelmeskedjenek, hogy vigyenek tovább pontról pontra, hegyről hegyre és legvégül a célba. Nekem az az elsődleges, amit Murakami is megfogalmazott, hogy a célba a saját magam erejével értem be, hogy megtettem a szükséges erőfeszítéseket és kibírtam, amit ki kellett bírni.

Amivel kezdtem a soraimat, azaz hogy a Mátra nem ígért mást, csak vért, verítéket, erőfeszítést és könnyeket, talán mind megvolt, belül már véreztem, úgy kellett leküzdenem a holtpontokat, hogy bár fizikai fájdalmaim nem voltak, de kevésnek éreztem magam a Mátra nagyságához, kicsinek az óriások között, hogy ez a folyamatos küzdelem felőrli mindenem, de leginkább az elmém. Nem hozakodok elő azzal a klisével, hogy „átengedett a hegy”, mert bármennyire is odatettem magam, és mindent kibírtam, így is megevett és kiköpött, és nem ez a kudarc, inkább az, hogy alábecsültem, vagy hogy inkább elképzelni se tudtam hogy milyen is Őnagysága vagy Őfelsége (kinek mi ? )

A mélypontok mellett higgyétek el gyermeki ámulattal, tátott szájjal, bizsergéssel csodáltam, amikor felküzdöttem magam Vércverésre, hátranéztem és nem tudtam betelni a látvánnyal, „nézz hátra, ez itt A Mátra” (igen nagy A val), a félig meddig még fátyolfelhőben úszó Mátra csúcsok, a tavaszi zöldben pompázó hegyláncok vonulata… Belémégett ez a kép. Az hogy ez itt mind Isten ajándéka, és hálásnak kell lennem, hogy mindez megadatott, hogy itt lehetek, hogy ezt átélhetem. Ezeket a képeket, ezeket az emóciókat, ahogy az ételek ízét, az illatokat, a szél lebbenését, a fák susogását sem tudom átadni, csak el tudom mesélni mi és hogyan dobbantotta meg a szívem, egy ilyen út megannyi szívdobbanás.  Tudni kell kezelni a mélypontokat, a mélységekért is hálásnak kell lennünk, mert az adhat erőt a mindennapokban, hogy kitartóbbak, hogy kellő önbizalmunk legyen, hogy megfelelően súlyozzuk a problémákat, és legfőképpen a tudat, hogy bármire képesek lehetünk. 

Én és a Mátra

Nem ismertük egymást, vakrandi volt ez a Mátrabérc napján. Mondanám, hogy szűz voltam, de ez elég morbid 40 pluszosan (pláne a „de jó rajtszámod van” 69 essel, ahaaa ).

Az hogy elvarázsolt e? Nem kérdés.

De tény, be is darált, a valaha volt legnagyobb harcot vívtam Vele és önmagammal.

De bele is szerettem, ismeretlenül is mindig vonzott, csábított, láttam benne a szépséget, azt hogy erőt sugároz, tekintélyt, hogy, más mint a többiek. Elképzelhető, hogy csak a kifogásokat kerestem eddig, valójában gyáva voltam, féltem tőle. Talán ez lesz klisé, vagy túlontúl pátoszi, de ahogy a szívem vitt be a célba, ahogy a szívem vitt át a Mátra gerincén, úgy a szívem egy része is ott maradt. Visszavágyom, azt nem mondom, hogy a Bércre, ez inkább legyen a jövő zenéje, de szívesen elidőznék Vércverésen, felmennék a kilátóba és megcsodálnám azt a körpanorámát, ahol a Parádi medencén kívül a Bükkre, a Börzsöny szirtjein át az Alföld végtelen rónaságáig öleli fel az egykori magyar Felvidék csodálatos tájait és a Magas Tátra fehéren csillogó csúcsaira is elláthatunk.  Mint egy valódi szerelmi kapcsolatban, jobban meg akarom ismerni, többet akarok tudni Róla.  

+Köszönet

Rendkívül hálás vagyok és megható volt látni a telefonban az üzeneteimet, hogy sokan figyelemmel kísérték online a versenyt és számos gratuláció érkezett, még mielőtt én bármit is közzétettem volna. Tényleg elérzékenyültem. Továbbá Mindenkinek köszönöm, aki hitt bennem. Mariannak, hogy rá tudtalak venni erre decemberben, de az utolsó hetekben te támogattál és bíztattál, hogy induljak el.

Zárszó

Én vagyok tipikusan most annak a példája, hogy hittel és akarattal az ember bármire képes, ha a megfelelő felszerelést és a legjobb üzemanyagot választja. Igazából nehogy félreértés legyen, nem mondom, hogy induljon el bárki ilyen versenyen felkészülés nélkül. Csak azt merem bátran állítani, hogy nem szabad kishitűnek lenni, és nem kell, hogy az átlag futó, a hobbi, az amatőr futó azt érezze, hogy ő kevesebb, mert nem az első tízben végez, vagy még a középmezőnyben sem. Nem az a helyes út, hogy hasonlítgatjuk magunkat valakihez, egyáltalán nem kell méregetni magunkat máshoz – különböző életkor, más genetika, más élethelyzet, más a háttér. Ez egyszerűen nettó butaság, aki ezt nem tudja elengedni, akkor skipelje a Stravát, ne görgessen a facebookon futós csoportokat, vagy ne kövessen olyan embereket, akik mindennap posztolják a napi pace/km futásaikat. Ne értsetek félre, engem nem zavar, mivel régen elengedtem a teljesítménykényszert.  

Lássuk tisztán a dolgokat, a tényeket, belőlem egy sztáredző se lenne képes 6 óra körüli, vagy ad absurdum 6 óra alatti Bércet kihozni. Miért is? Ez nem akarat kérdése, nem az hogy én nem akarom jobban, nem tennék bele annyi munkát, nem lennék annyira elszánt, hanem egyszerűen egy ponton túl nem vagyok képes fejlődni, azt gondolom ez a genetika. Ezen a ponton kitérhetnék arra, hogy amikor edzővel dolgoztam együtt a fejlődés megkérdőjelezhetetlen volt, de a belefektetett munka számomra nem érte meg az az áldozatot, hogy egy versenyen lehetnék akár 30. az 50. helyett, ami ugyanúgy az istenverte középmezőny. Mindeközben pedig attól az edzésmunkától állandóan fáradt voltam, nem sérültem le, csak nem tudtam regenerálódni, nem tudtam úgy kipihenni magam, és egy konstans ólmos fáradtság ült rajtam. De facto tágra nyílhat még az olló az én koromban is, de már nem éri meg.

Ez nem azt jelenti, hogy nem akarnék jobb lenni, de tisztában vagyok a képességeimmel, a korlátaimmal. Természetesen ebben a Bércben több van, illetve hogy kevesebb, sokkal jobban meg lehet csinálni, jobb üzemanyag logisztikával, és ami még a leglényegesebb megfelelő felkészüléssel (nálam akár az aszfalt/terep aránynak a terep oldali súlyozásával), nem lesérüléssel, okosabb edzésekkel.  

A legfontosabb pedig hogy soha nem nézek le senkit, mert gyengébb teljesítményű futó és tudom, hogy ugyanígy teszi a legtöbb kiemelkedő helyen végző futó, a legtöbb átlag sportoló, csak sajnos van egy kevésbé csendes rétege a futótársadalomnak, akik küldetésünknek érzik, hogy úton útfélen az arcodba tolják, hogy mennyire senki vagy, mi az elfogadható eredmény egy félmaratonon, egy maratonon, mi az, ami már nem futásnak számít.

Én ugyanaz a dagi lány vagyok aki 6 évvel ezelőtt elkezdett futni, aki alig bírt 3 kilométert lefutni, aki majd kiköpte a tüdejét, megállt, belesétált de a gyermekei mellett a legnagyobb ajándékot kapta ettől a sporttól, egy jobb, szerethetőbb világot.

Most ez a Bérc az enyém, az első Bércem, akárhogy is lett, nem hagyom, hogy bárki degradálja, lekicsinyítse azt az erőfeszítést, amit beletettem, amit otthagytam.  

Az ilyet egyszerűen ignorálni kell.

Kívül maradni.

És csak csinálni a dolgunk, úgy ahogyan tudjuk.

Nem másoknak megfelelni.

Nem a Strava szegmenseknek futni.

Nem a követőinknek futni.

Nem a tapsokért.

Csakis kizárólag magunkért.

Mert végsősorban ez csak Rólunk szól.