Korinthoszi szívdobbanások

Előszó

Ultrafutásról csak hosszan lehet írni, röviden nem is érdemes, ha a hosszútávfutás feltételezi a türelmet, akkor feltételezem a türelmet az olvasótól is.

Mindazonáltal bátran állíthatom, hogy könnyebb volt a Korinthosz 80 at lefutni, mint írni róla.

De nézzük mi maradt meg tisztán az elmémben és a szívemben.

Már Simonyi Balázs is megmondta, hogy a futás, az ultrafutás kontraproduktív tevékenység, amennyit ad, annyit el is vesz az emberből.

Az első olyan futásom, futás élményem, ami olyan emóciókkal jár, hogy nehezen találom a szavakat, nehéz megfogalmazni az érzéseket, és visszaadni azt, amit az Utunk során kaptunk.

START BAJA 0:00

Kezdhetném azzal, hogy túl jól indult, annyira jól indult, hogy fejben már számolgattam az időket, néztem az órám, hogy mentem 6:00 alatti ezreket és kényelmesnek bizonyult, jólesett, meg bevallom őszintén már nagyon ki akartam jutni a Pandúr szigetről, abból a sötét, félelmetes erdőből. A párát vágni lehetett, kevés időjárást utálok futás szempontjából, a pára ilyen, meg a szél, más nincs.  

Aztán jött a crach: 16-17 km tájékán, éles fájdalom a térdemben, a szalagoknál. Összerogytam mint egy rongybaba, soha így ennyire nem fájt. Többen megálltak, hogy segítsenek, felajánlottak fájdalomcsillapítót. De alapból elutasítottam, nem is tudom miért, mindig is ellenérzésem van/volt azoktól, akik begyógyszerezve futnak, sérülésekkel, mert az ne fusson, csak egészséges ember fusson. Ez az egész egy ambivalens helyzet, ha nem veszek be fájdalomcsillapítót biztos, hogy nem tudok még 5x ennyit futni. Ha nem veszem be, akkor fel kell adnom előbb vagy utóbb. És nem tudok feladni versenyt, nem tudok lemondani arról, amire egész évben készültem. Nem tudom, hogy kell feladni, mert az nem én vagyok. Nekem ez kellett, járt azért, amit az évben elvesztettem…

Tudtam, hogy nincs sok az első meeting point-ig, 21-nél vár Norbi.

Ez az a verseny, ahol meghatározott pontokon, összesen 4 helyen találkozhatsz a kísérőddel, nincs biciklis kísérő, csak Te vagy meg a mezőny, meg az Út, Baja és Szekszárd között.  

Szóval valamit fel kellett adni, hát feladtam az elveimet, bevettem az első fájdalomcsillapítót, legurítottam egy kis sört és irány tovább. A fájdalmon nem akart enyhíteni, volt nálam még egy azt is bevettem. A fájdalom, mint egy útitárs végigkövetett ezen a rögös úton, nem kímélve és feladva a leckét.

Egyébként a Hammer sótabletta, fáradtság elleni tabletta és a BCAA kombó tökéletesen működött. A Perpetum meg már csak hab volt a tortán, néha úgy éreztem, hogy repülőfázisban vagyok. Köszönöm Bezzegh Krisztiánnak, a Hammerben hogy rábeszélt, hogy teljeskörű képet adott a termékekről. A Compressportos nadrág és lábszár hozta az elvárt funkcióját, tökéletesen kompresszionált, nem volt izomfájdalmam, izomfáradtság, és ami a legfontosabb nem szakadt le a derekam, nem volt az eszeveszett fájdalom a hátamban. Itt Vincze Zsófinak kell megköszönnöm, az ő blogbejegyzéseiben olvastam erről meg nagyon sok mindent az ultrafutásról, ami egyszersmind hasznos és inspiráló. És még tanácsot is kértem tőle.

De visszakalandozva a következő check point a Keselyűsnél volt, már a nevében is ijesztő, hát hogy még oda szintidőre kell beérni, különben off a versenynek. Szóval a 40. kmnél újra találkozhatunk, de a Keselyűsig rögös út vezetett. Benne egy eltévedéssel, nem futottam fel a Duna hídra, hanem csak mentem tovább a töltésen, hiszen olyan jó ott futni, a vaksötétben, gyanús volt, hogy nem látok villódzó fényeket, se előttem se mögöttem. Nézem a telefont hol vagyok, hát fasse tudja, mert ki az aki nem néz meg tracket előre, és nem tudja az útvonalat, hát én, teszem hozzá ki gondolta, hogy az aszfalton el lehet tévedni. Annyira dühös voltam, hogy újra erőből elkezdtem futni, persze visszafutottam és akkor már találkoztam futótársakkal. Mindig félek egyébként előre az oda-vissza útvonalaktól a versenyeken, mert hogy demoralizáló, hogy egyszer már futottál és még egyszer kell. És mindennek ellenére itt úgy mentem mint, aki bedrogozott, kábulattól eltelve néztem a gemenci tájat, ahogy a sötétségben gyönyörű fátyolszerű köd ereszkedett rá, a villodzó fejlámpák hosszú sora, mint valami karácsonyfaégő borult a tájra. Szóval a gyógyszerektől és a látványtól kábultan futottam a Keselyűshöz. Bár beértem szintidőn belül sokat nem időzhettem, de muszáj volt cipőt cserélnem, ez volt a mentsvár, hátha kevésbé fáj a térdem majd, de nem jött be a terv. Mindenesetre elidőzgettem itt vagy negyed órát. Krémek, fájdalocsillapító, fülhallgató csere, powerbank, iso, perpetum vételezés.

Norbinak előre megmondtam, hogy Társak vagyunk, szeret meg szeretem, meg minden, de itt Csapat vagyunk, úgyhogy ha az kell, akkor rugdosson, akkor koppintson a fejemre, hogy miért vagyok itt, és ne sajnáljon, ha panaszkodom.

Keselyűstől tovább kellett rúgnia, a futással se lett volna bajom, nem voltam fáradt, csak egy kripli voltam és féltem, hogy nem érek célba szintidőn belül.

Amikor elindultam még sötét volt, de gyorsan átment hajnali szürkületbe és már akkor elképesztő, mesés látványt nyújtott a gemenci táj, a fátyol vagy habszerű köd, az előbukkanó nap a narancssárgába torkolló égbolton, megint azt éreztem, hogy rendkívül szerencsés vagyok hogy ezt átélhetem, hogy én itt és ekkor futhatok, hogy egyáltalán egészséges vagyok és futhatok. Annyira flowban voltam, hogy 50 kmnél még 6 alatti ezrem is volt. Tudom másnak ez kisujjból, de nekem ott nagy szó. 

Így elég hamar eljött a következő találkozási pont, az 55. kmnél Bogyiszló, kis tevékeny falucska már javában felébredt – ráadásul családi vonatkozással – mondjuk nekem ez már az 57. km volt , de hát ha nincs eszed legyen gpsed. Norbi is dicsért, én is mondtam hogy „ezt már nem hagyom itt ba**ki”, ez már az enyém .

Azonban elkövettem azt a hibát, hogy még az indulás előtt este bekevertem mindent, éjjel kellemes hűs volt , viszont nappal gyorsan melegedett az idő, a perpetum valószínűleg megromlott , olyan szinten rosszul lettem és folyamatos hányingerem volt, hogy már semmit nem tudtam magamhoz vételezni. Tehát ha visszaszámolom, utoljára 50-nél ettem zselét – egyébként én semmit nem ettem ezen kívül – így viszont a maradék 30 kilométert üresen, üzemanyag nélkül futottam le. Szóval a hányinger lett az új útitársam, ezen a végtelen hosszú úton, itt a Sió melletti töltésen, a szikrázó napsütésben, olykor már a töltés végét vizionálva.

Úgy emlékszem itt már semmi különös nem történt, 65. kmnél újra találkozhattunk, mondtam hogy szarul vagyok, megöleltem és kicsit könnyezgettem, de mondtam hogy megyek tovább.

Volt még egy kis isom, de attól is hányingerem volt, úgyhogy innentől a célig vízen éltem.

Innen még folytatódott a végtelen egyenesek sora, de volt földút, traktorút, olyan töltés ahol út se volt, a végére meg köszönjük a szekszárdi dombot, megnézhettük a szőlőspincészeteket, mondhatnám, hogy érdekes, meg szép, jó ránézni, na de ott akkor a pokol kénköves bugyraiba kívántam az emelkedőket. Viszont rengeteg ismerőssel „futottam” össze, itt már adekvát az idézőjel, mindenki mindenkinek gratulált természetesen. 

Beértem Szekszárdra, de még itt is emelkedők lejtők, néhány körforgalom, aztán felsejlett a célegyenes közeli szakasz.

CÉL  SZEKSZÁRD 10:31

Már tudtam előre, éreztem, hogy könnyek közt fogok befutni. Azt meséltem-e már, hogy a nehéz pillanatokban, nekem az is „mantra”, ha nem mantrázom, de elképzelem magam, ahogy befutok a célba, lejátszom magamban a jelenetet, elképzelem, néha átírom, de a lényeg ugyanaz, már a gondolattól beleborzongok, libabőr leszek. Ez visz előre .

Ott a célkapuban, Szekszárdon, a Garay tér macskaköves utcáin önkéntesek, idegenek, már célbaért futók és számtalan ember tapsolt, a szpíker a nevemet mondta, futni sem tudtam, mert a könnyeim törölgettem miközben a nevemmel fémjelzett befutószalagot próbáltam magam fölé tartani. Átléptem a célvonalat, az utolsó óra csippantás, a garmint is pausézom, megölelem a Kísérőm, aki a Társam. Nem lehetek elég hálás, azért amit tett értem. Márkus Öcsi gratulált a célban még, elképesztő, ahogy mindenkit megvár és mindenkinek személyesen gratulál. Szívből köszönöm neki és ezt az egészet, ahogy megszervezte, a csapatának, a szív lélek önkénteseinek.

Nekem Korinthosz azt adta, hogy az ember bármire, hangsúlyozom Bármire képes, hogyha kellő akarat, hit, kitartás és szorgalom van benne, és persze alázat, önmagunk, a testünk és maga a sport iránt. Csakis az elménk határozza meg a tetteinket, azt hogy mire vagyunk képesek, meddig tudunk elmenni, meddig küzdünk, meddig kerekedünk a fájdalmaink fölé, mert a test már régen feladná, de az elme mindenre képes. Az elme irányít. Az elme parancsol. Az elménk a hatalmunk, fegyver a kezünkben.

Erősebbnek érzem magam, mint valaha, mégha kételyek is vannak a jövőt illetően, hogy mekkorát merjek, mekkorát merhetek álmodni.

Most először merem kimondani vagy érzem, hogy helytálló ha ultrafutónak (is) mondom magam, Korinthoszon kívül már 4 olyan futásom volt, ami 50 km feletti, valamint volt 75 km egy napon belül négy részletben. De alapvetően csak futó vagyok, úgy mint bárki más. Mert ahogy írtam is, bárki képes erre.

Felteszem sokszor magamban a kérdést, hogy mi lett volna ha ? ha nem mondja fel a szolgálatot a térdem, ha a frissítésem nem romlik meg ? hogy mennyi időt faraghattam volna az egészből ? De mindez nem számít, mert mindezek ellenére beértem a célba és közelebb vagyok az álmaimhoz.  

Utószó:

Vajon mekkora árat fizettem Korinthoszért, 82.000 és megannyi szívdobbanásért ?

Hogy megérte-e ?

Nem kérdés.

Fizioterápia , rehab kinek hogy tetszik :

A problémát a meniscusom okozza, amire Eszter (a gyógytornász) megtanított néhány otthon végezhető gyakorlatot, ami kvázi házi feladat is, napi háromszori ismétléssel és kaptam egy blackcode-s kineziotapaszt a jobb lábamra, szeretem a feketét, mindenhez megy. Még a szerencsétlenségben is fontos a jó megjelenés. 

Mielőtt ezt a részt megírtam volna, meg akartam várni, hogy milyen lesz az első futásom Korinthosz után, amire a mai napon, pont egy héttel rá került sor. Eszter azt mondta, ha jobban fáj mint most, ami jelenleg egy 3 as tompa fájdalom bizonyos mozdulatoknál, úgy ne fussak tovább. Ma reggel nekiveselkedtem, félelemmel, de izgatottsággal telve, az első kilométeren semmit nem éreztem, ment a jobb láb a bal után, már már kezdtem örülni, mikor újra jelzett a meniscus hogy bocsi itt vagyok, és nem adok könnyen semmit, úgy a gyógyulást sem. Nah erről csak aztán a tavalyi sérülésem jutott eszembe, ez a végtelennek tűnő tiki-taka játék, a torna, pihentetés, nem fáj, futok, megint fáj, torna, egyéb edzés, pihentetés, újra futok, futhatok ? !!! Óva intem természetesen magam, még csak egy hét telt el, türelem kell… „Mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből… reménység”

Köszönet lista

Tanácsok, tippek Renirun, Varga Szilvi

Inspiráló és hasznos blogbejegyzései Vincze Zsófi, és a tippek a Compressport nadrághoz

Frissítési tanácsok és maga a termékek Hammer Nutrition, Bezzegh Krisztián

Amihez még hozzáfűzném, hogy rendkívül jól regenerálódott a szervezetem,és két nap után már semmit nem éreztem, és közben sem voltak problémáim. A térdemen kívül tökéletesen adaptálódtam 

A legnagyobb köszönet a Kísérőé, aki  a Társam <3

A fotókért köszönet Kerékgyártó Petinek, az hogy képes voltam még mosolyogni valakire az neki és a kamerájának köszönhető.

Korinthosz meg maga a csoda, egy ünnep lesz nekem, futóknak a karácsony, és biztos vagyok benne, hogy itt leszek jövőre is, és remélem azután is.

KÉPEK