Mindig azt mondom egy ultrafutás után, hogy könnyebb volt lefutni, mint írni róla. Ez most sincs másképp.
Vissza a múltba – avagy a múltad az út, ami a jelenhez vezet
Recap, mert az előzményektől, egy elég hosszú biográfiától, a visszatekintéstől lesz kerek az egész, mint a tókör.
És mert az ördög a részletekben rejlik, ahogy a siker kulcsa is.
A történet két szálra nyúlik vissza. Az első fonal, avagy szál, amikor a tavalyi Ultrabalatonon a Salomon promótereként 3 napot dolgoztunk az Expon a Depo sátrában. Egyébként többször hívtak csapatba, kisebb nagyobba, de engem ez a nagy csapatos ultrabalaton fíling sose vonzott, függetlenül attól, hogy közösségi embernek tartom magam és egyébként úgy gondolom, hogy nemcsak csapatépítőként hasznos és építő jellegű tevékenység, megmérettetés ez, hanem jótékony hatással van a futó társadalomra is, hiszen számunka a legszebb sportot népszerűsíti. Illetve ha valaki itt kap rá a futásra és ezt továbbviszi a hétköznapjaiba, akkor már megérte.
/ Fotó: 2023 -as Ultrabalaton "munka közben" /
Szóval miközben értékesítettünk, tanácsokat adtuk, találkoztam számomra oly sok kedves és inspiráló futóval. Egyébként imádom ezt a munkát, ami nem is munka, hiszen itt azzal foglalkozhatok, amit a legjobban szeretek, és hozzátok kapcsolódhatok, akiket a legjobban szeretek (a családomon a mellett természetesen). Ott állhattam a pénteki egyéni rajtnál, hallottam Kozma András motiváló szavait, láttam az izgatott arcokat, éreztem a feszültséget és a várakozással teli izgalmat, a hideg futkosott a hátamon, libabőrös lettem és szinte könnybe lábadt a szemem.
Egyszersmind feltörtek a régi emlékeim, a már eltemetett vágyaim, hogy valaha azért kezdtem el ultrákat futni, hogy egyszer én is átéljem ez a Csodát.
Persze egy jó viccnek is indult, hogy „esküszöm jövőre inkább körbefutom, minthogy itt keccsöljek három napot”, ismertek én mindenből viccet csinálok, és bárkit eladok egy jó poénért. Mondom imádom, de ennyi napot itt lehúzni tényleg felér egy ultrával. Pontosan ezért minden tiszteletem azoknak, akik itt dolgoznak, akik segítik a futók álmait megvalósítani, mert ez több egy egyszerű munkánál és ez AZ, amit csak szívvel lélekkel lehet csinálni.
/Fotó 2023 UB, akik tehetnek erről az egészről /
Hogy hol temettem el az ultrabalaton álmaim ? 2018 ban kóstoltam bele az ultra világába a leghosszabb BSZM betétszámmal, abban évben rántott be a terepfutás világa is. Nemcsak a szépsége, hanem balga mód azt hittem, hogy majd gyorsabb futó leszek ( mert hogy a példaképnek tekintett Vincze Zsófi, Tiricz Irén ők mind hegyek mellett laknak, mindig ott futnak, biztos ezért olyan fürgelábúak).
Egyébként nem így lett, de már nem is volt prioritás, a sokadik félmaraton és maraton után elfogadtam azt a tényt és magamévá tettem, amit Simonyi Balázs mondott : „könnyebb a távot növelni, legyőzni, mint a sebességet”.
Akkoriban már kívülről fújtuk az Ultra című filmet, bár én semmit nem tudtam az ultrafutásról, tátott szájjal néztem mint egy kisgyerek és felfoghatatlan, számomra értelmezhetetlen volt, hogy képesek az emberek ekkora távokat megtenni.
Az ultrafutás körüli hájpot kétségtelenül ez a film indította el, és nemcsak bennem.
( 2017. november 1, Puskin Mozi
az hogy egy legendával, az Ultra című film egyik főszereplőjével, egy UB Heroval futok be 2024-ben a célba ezt álmomban sem gondoltam volna
/UB 2024, NN Ultrabalaton Facebook oldal/
Visszakanyarodok, következett a 2019 es év, még jó hogy nem sorjában veszem a lépcsőket, hanem kettesével, a 10, 20,30 as tereptávokból rögtön beugrottam a mélyvízbe az UTH 54 be, aztán kopogtatott a Korinthosz80 as is, és ha már lúd akkor legyen kövér…
Szóval kétségtelenül elindultam a lejtőn … :D viszont elkezdtem szövögetni az UB egyéni álmot. Azonban jött a Covid, a versenyek mentek a levesbe, a motiváció is hanyatlott és annyira kurvra ráértünk, meg „fuss egyedül” hogy egyre többször találtam magam az erdőben, és valahogy nem vágytam vissza az aszfaltra.
Akkoriban úgy éreztem, talán ezzel a hasonlottal tudnám inkább jellemezni: ha Ferrariban is ülhetek, miért vágynék vissza a Trabantba ?!!
/Lubics Szilvi, példaképpel, 2019 novemberében... akkoriban még nem is gondoltam és hihetetlen hogy duplán is egy csapatban rúgjuk a bőrt, avagy rójuk a kilométereket (GU Energy és Salomon Running Team) /
Igazából a Covidra mindenki emlékszik,de arra nem emlékszik senki mi történt ez idő alatt, mert, hogy nagyjából semmi nem történt. Nekem ezek az évek brutálisan összefolynak . #fussegyedüol #maradjotthon #igyálotthon.
2021-ben lettem több körös állásinterjút követően a Salomon Pro Team tagja.
/ Salomon csapatépítő /
2022-ben indult el újra az élet a régi kerékvágásában, persze ki az a lúzer aki ilyenkor sérül le ?
Mátrabérc, UTH Szentlászló , Backyard Ultra Tihany, kábé mindenhol is megfordultam, még aszfalton is mert úgy hiányzott a versenyzés – nem a megmérettetés, hanem a közeg, az atmosztféra ami körülengi – mint egy falat kenyér.
Vagyis részben megmérettetés is, de számomra nem az időeredmény az elsődleges, hanem azok az érzések, emociók amiket akkor kapok, amikor kilépek a komfortzónámból, amit a hétköznapi életben sehol máshol nem kapok meg, az az énem, az a legbelső valaki, akihez csak ilyenkor tudok kapcsolódni, amikor a legmélyebben vagyok, szó szerint a legmélyebben mind fizikálisan, mind mentálisan.
Persze a kreténségnek is van határa, sérülten versenyeztem – bár pontos diagnózis nem volt a kezemben, nem ajánlom senkinek és nem is gondolom, hogy jó példát mutattam. Viszont már itt is megmutatkozott a konok, makacs állhatatosságom, ami végigvisz egy versenyen, egy úton, hogy lehetek akármennyire mélyen, nem adhatom fel.
(Mátrabérc )
Mire teljesen felépültem – ezúton is köszönöm Füredi Gábor, manuálterapeutának, őt megelőzően már szinte mindenhol voltam – mr , gyógytorna, elektromos terápia, szinte csak kuruzslónál nem jártam, ő hozott vissza a futók világába, és kerültem vissza a vérkeringésbe, bár már nem sok verseny maradt vissza. Mellesleg azóta a B komplex vitamin neki köszönhetően ugyanúgy beépült a napi rutinba, mint átlagembernek a C-vitamin.
Trióban letoltuk a Dunakörző félkörzőjét, brutális élmény, Cilivel és Mariannal. Majd a Piros 85, ami egy elképesztően gyönyörű útvonalon halad a csodaszép őszi erdőben, a Pilis és Budai hegységben. Ez egy annyira stabil, magabiztos futás volt, hogy magam sem akartam elhinni. Ellenben a szervezés kritikán aluli, bármennyire is vonzó számomra, én egyelőre ignorálom.
( P85)
És végre elérkeztünk a 2023-hoz, ja hát igen ez még mindig nem az idei év, hanem az eseményekhez tartozó előzmények. ( bocsi ha ásítozol, vagy jöhet az újabb kávé)
Szóval köszönhetően a Salomonos munkásságomnak, a Maratonman Deponak illetve magának az Ultrabalatonnak újra beszippantott ez a világ. De az az év már a lefixált versenyekről szól, a terepultrákról, mint a Sárga 70, a Triton Trail és végül de nem utolsósorban a terepfutás ünnepe, az UTH királyi távja. Földöntúli boldogság ez, vagy jobban mondva földi javakhoz nem mérhető boldogság. Valamiféle megérkeztem érzés.
(Fotó: Ultra Trail Hungary, eltört a mécses)
Nem sokkal később június 14én alakult meg a Salomon Runity, ami felettébb büszkeséggel töltött el, hogy Viviennel vezethetjük hétről hétre. Kihívásként tekintettem rá és egyszersmind boldoggá tett, hogy egy újabb dolog, ami a futásról szól, amivel foglalkozhatok, ami inspirál, amivel motiválhatunk másokat is és ahol kapcsolódhatok hozzátok. Fantasztikus embereket ismertem meg, nagyszerű sportemberek és emberek egyaránt, akikre mind felnézek, mert mindenki aki sportol, aki kinyesi a napjából azt a kis szeletet, úgy logisztikázik az idővel, csak hogy futhasson azok mind tiszteletreméltók.
Én erről a közösségről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni és nem azért mert a mi gyermekünk, de a sok egyediség, az egyéniségek alkotnak csapatot, összetartunk már jóban rosszban és szerencsére már nemcsak a közös futások hoznak össze minket, hanem az ezen kívül átélt élmények, találkozások.
(fotó: én és Vivi )
/ UB after RUNITY /
Lassan megérkezem az események végjátékához. Avagy a hol kezdődött minden, honnan vált az UB teljesítés egy hülye viccből és álomból tényszerű, megfogható valós céllá .
A SORS, amikor a pofon is lehet ajándék
Ti hisztek a sorsszerűségben ? vagy a véletlenek összjátékában ?
Augusztus 26-án egy hajnali munkába futás során egy szerencsétlen kerítés mászás közben eltörtem a bal bokámat, nem is lennék, ha nem rossz döntéseket hozok meg sorjában, futottam tovább , másnap bicikliztem is, aztán harmadnap is, mert amúgy mindig akkor van szervízben az autó, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, igazi Murphy. Harmadnap végül elmentem a helyi Baleseti Sebészetre, mivel kezdett elfeketedni a lábfejem és amúgy a fájdalomcsillapítók sem hatottak.
Bal külboka, szárkapocs törés, fekvőgipsz, sírás … röviden így tudnám jellemezni. Emlékszem onnan, hogy kimondta az orvos hogy gipsz, elhomályosult mindent, éreztem, hogy könnycsatornák beindultak, hallottam, hogy hozzám beszél, de a hangok távolinak tűntek, egy szót sem értettem. Lepergett előttem minden, nem akartam elhinni, hogy 46 év alatt semmim se tört el, most meg megint parkolópályára kell mennem, hogy lehetett volna egy jó, tiszta évem.. meg mi lesz a gyerekekkel, tanévkezdés előtt, a konyha a házimunka, minden egy szempillantás alatt lejátszódott mint egy film.
Annyit kérdeztem, „ugye csak álmodom” ?
/ legalább a körmeim szépek /
Félelem az ismeretlentől , pedig aki félelemmel él, az félig él
Ha azt mondom, hogy végtelen szeretetet és támogatást kaptam a körülöttem lévőktől és Tőletek, akkor ezt még szorozzátok fel ezerrel. Segítségben, támogatásban nem volt hiány. De a lelkem darabokban hevert, úsztam az önsajnálatban és nem találtam mentőmellényt, ami ebből kihúzhatna, pedig mondom a segítő kezek mind ott voltak. Egyébként azt is gondolom, hogy nem kell mindig piszinek lenni, meg mindig hiper pozitívnak, engedni kell a negatív érzéseket is, tudni kell ezekkel is megküzdeni. Egyékbént sem egy habostorta az élet, nyugodtan tegyük kirakatba a szart is, a filter nélküli világunkat, mert ettől lesz hiteles, teljes.
Talán azzal volt a legnehezebb megküzdeni, hogy ez számomra egy ismeretlen terep volt, egy olyan track amin még sose jártam, próbáltak navigálni, akik bejárták már ezt az utat, de én féltem attól hogy mi vár rám. Igazából senki nem mondta meg mikor futhatok újra, a kezelőorvosomon is láttam, hogy inkább túlbecsüli az időpontot, nyilván nem feltétlen orvosilag indokolt okokból, hanem mert tapasztalat hogy óvatosabban kezelik. Meg valljuk be, akiknek nem lételeme a futás, nem is értik miért hiányzik ennyire, miért ez az első kérdés hogy „mikor futhatok újra?”. De számunka, akiknek addiktív a futás, olyan mint a drog, nem nagyon létezik más, egyéb eszköz. Ezáltal vagyok önmagam, így kerek az egész, így kerek a világ.
Azt éreztem, hogy bármennyiszer is küldött már az élet parkolópályára, ilyen mélyen, ennyire lent még sosem voltam. A félelem az ismeretlentől még inkább elgyötört, hogy majd honnan kell felállnom, honnan kell újraépítkeznem.
Október végén lekerült a bokarögzítő, megkezdődhetett a rehabilitáció, úgy istenigazából zöld lámpát nem kaptam a futásra, talán annyit mondott a gyógytornász hogy szép lassan, fokozatosan terhelhetem. Mint szomjazónak a víz, mint éhezőnek a falat kenyér, mint fuldoklónak a levegő, úgy hiányzott, amennyire hiányzott annyira féltem is, hogy mit fogok érezni.
Nem fáj jobban, mint egész napos rohangálás A –B be vagy egy egész napos állást követően, a mozgástartomány sem volt száz százalékos, de a folyamatos gyógytorna rohamosan csökkentette a fájdalmakat. (illetve tapeltem amennyire tudtam)
Még hittem abban, vagy reménykedtem, hogy hamarosan terepen is ugyanúgy fogok tudni futni és hasítani a kilométereket. De ezek a hiú ábrándok hamar kudarcba fulladtak. A formám is gyászos volt még az aszfalt futáshoz is. De ami terepen elengedhetetlen, egy jó láb, egy jó bal boka, a stabilizáshoz, a folyamatos korrigáláshoz, az itt nincs meg és minden egyes lépésért vérrel verejtékkel fizetek, Képletesen, de így éreztem.
Decemberben házhoz mentem a pofonért, ugyanis a Börzsöny Vulkántúra önmagában egy hardcore kihívás, hiszen a Börzsönyről van szó, másrészt elég zord időt kaptunk a néhol derékig érő hóval, ahol a futás, mint mozgásforma értelmezhetetlen szóvá deffiniálódik és egy inkább morning hike ra hajazó pöcsvakarás az, ami itt kivitelezhető. De itt még a „recska” is kínkeserves küzdelem volt, soha még ennyire nem éreztem, hogy mintha az életemért küzdenék, soha ennyiszer nem fordult meg a fejemben hogy kiszálljak. Talán az első verseny is volt a 9 éves futótörténelmemben, ahol bizony elsírtam magam… Igen visszafele a Nagy Hideg hegyre a nem tudom milyen jelzésen, ránksötétedett , kettőig se láttam, azon a végtelen geci siratófalas emelkedőn folyton csak elsüllyedtem, a bokám már ordított a fájdalomtól , a szalagok a térdemig hatolóan nyílaltak, nem láttam az emelkedő, nem láttam az út végét… eltört a mécses . Ennek ellenére végigmentem, mert nem tudok veszíteni.
(Börzsöny Vulkán - a fejem is vulkán )
A Börzsönyt megpecsételt mindent. Nem ez az én utam most.
Sorsszerűség , avagy ALL-IN
Ez az élmény feltette az i-re a pontot, megvilágosodtam
Hívhatjuk sornak, mondhatjuk a véletlenek összjátékának, de májusban felébredtek az álmaim, megdobbant a szívem az Ultrabalatonért, augusztus végén eltörtem a bokám és hát futni tudtam, de a terephez ez kevés volt, jött az #aszfaltrajóezalábis… És igen, innentől tudtam, hogy mit akarok, hogy miért fogok felállni, miért leszek újra teljes értékű, nekem most kell beteljesítenem az álmom. Az élet most „tálcán” nyújtja a lehetőséget. Na azért ezüst tálcára ne gondoljatok. Innentől kezdve tudtam, hogy januárral egy új év, egy új kezdet, egy új fejezet nyílik a könyvemben, és ahogy január végén a futószülinapom alkalmából írtam a nagy elhatározásokhoz nagy változások is kellenek .
Mindent egy lapra tettem fel, egy életem egy halálom alapon, erre edzettem tudatosan és mindent ennek rendeltem alá. Lemondtam teljesen az alkoholról, hiszen ennyi futás mellett a regenerációnak kulcsfontosságú szerepe van. Valamint sokkal nagyobb hangsúlyt fektettem a táplálkozásra, odafigyeltem hogy időben visszapótoljam a mennyiségi és minőségi kalóriákat, legfőképpen a szénhidrátot (és bár fasorban sem vagyok a tavalyi bícsbádival, a recept működött, soha ilyen jól, ilyen gyorsan nem regenerálódtam, akár 6-8 órás futások után is másnap lazánfaszán tudtam volna futni, ha nem épp a hétfő az egyetlen pihenőnapom, ehhez viszont tartottam magam. De akár egy reggeli és egy azt követő esti futás után is, ha ettem rendesen, simán tudtam futni reggel. Persze itt a vitaminoknak is óriási szerepe van.
Ennyire tudatosan, ennyire felépítve és minden egyes mozzanatnak jelentőséget tulajdonítva még ezelőtt soha nem edzettem ennyire.
Tulajdonképpen elvesztettem a hitem, de megtaláltam máshol .
És meg kellett találnom az aszfaltfutásban is a szépséget. Ahogy telt múlt az idő, hiába hívtak már fun run ból sem mentem terepre, mondván nem kockáztatom az itt befektetett munkát.
Tudatosan edzettem, tudatosan építettem fel hétről hétre az edzésmunkát, ha valami közbejött, akkor jobban meghúztam a hétvégéket. A január, február bőven hozta a 400+ okat (445, 453) , márciusban beütött egy családi váltóbetegség, a hónap végén pedig egy fogászati kezelés, illetve nyakamon volt már a Gyepűkajáni Backyard, így túlterhelni se akartam verseny előtt (335) . Áprilisban így kis híjján nem lett meg a 400 (389) , de ebben benne volt a Backyard 147 km-e is, illetve itt is becsúszott egy újabb fogászat, valamint a hónap végén már rápihentem.
Ebben egyébként voltak reggeli és esti futások is, például a gyerek edzése alatt. Itt megjegyezném, hogy egyébként mekkora bullshit amikor azt mondják „nekem nincs időm erre”, ilyenkor vagy száz szülő üli végig vagy az autóban vagy a váróteremben a gyereke edzését, cirka másfél órát, amikor én a napi második edzésemet illesztettem ide be. Persze nem akar mindenki futni és nem is kell, de a szánalom kifogások sem kellenek.
Voltak hétvégi nagyon hosszúk 5-8 órás futások, akár sorozatterheléses is. Például elmentem reggel futni, hazajöttem ebédidő előtt, megfőztem mindenkinek, én is ettem és újra elindultam, ma már egyébként létező tanulmányok vannak arra, hogy a bélrendszert is edzeni kell, kvázi hagyományos ételekkel. A heti kettő intervall edzés azért nem jött mindig össze, még egy tempófutást is könnyebb lehozni, mint intervallozni vagy résztávozni, ez meg is látszik a „gyorsulásomon”. Szóval bőven van hova fejlődni.
( Coros app )
Ezúton is köszönöm a Coros Hungarynek hogy tesztelhettem az órájukat, talán erre is jó volt a bokatörés, hogy amíg gipszben feküdtem addig utánaolvastam más márkáknak. Ez nemcsak magabiztosan navigál bárhol, hanem a bivalyerős akksija sem hagy cserben. (a Backyard 22 órájában 22%ot merült, az UBn 28% ot, a Börzsönyön pedig tűpontosan navigált)
(azért volt hogy betartottam az edzésterv(em)et )
#nemszponzorált tartalom
Egyébként ventiláltam, hogy melyik verseny legyen felkészülési az UB ra, az OMSZKI 100 –as vagy a Backyard Ultra, de amellett tettem le a voksom, hogyha ott legalább 24 órán át – ez volt a minimális elvárás – talpon tudok maradni az sokkal közelebb áll az Ultrabalaton „teljesítéshez”. Bár csak 22 yard sikerült egy életre szóló élményt kaptam ettől a csodálatos falutól, a közösségtől és Mátétól.
Nemcsak a revans miatt, de ez a műfaj is berántott, a Tihanyit is élveztem a maga módján, de itt utólag még jobban felértékelődik bennem, hogy egyedül, segítő nélkül mire vagyok/voltam képes.
Biztos vagyok benne, hogy ott lesz a jövő évi versenylistámban is !
(Backyard Gyepűkaján)
Melllesleg a Backyard előtt ért véget a rehabilitáció, gondoltam majd a verseny után visszamegyek a kötelező kontrollra a lepecsételt gyógytorna papírommal. Azonban a bokám nem köszönte meg az eseményt, így dagadt balbokával inkább skippeltem az orvoslátogatást. Következő héten már vígan rontottam be a papírommal, mondtam hogy már futok is, persze arról mélyen hallgattam hogy mennyit. Annyit bevallottam, hogy nem megy a korrigálás, illetve a sok ilyen mozdulat még mindig fájdalommal és duzzanattal jár. Egyébként megvizsgált és a mozgásfunkciót megdicsérte. Javasolt egy speckó bokarögzítőt, amit meg is vettem az UB előtt, de nagy okosan elfelejtettem kipróbálni.
Versenyhelyzet szimuláció, avagy főpróba a nagy nap előtt
A nagy versenyeket megelőzően mindig jó egy hasonló, de kisebb léptékű edzőversenyt keresni, egyrészt hogy felmérjük az állapotunkat, másrészt hogy kijöjjenek az esetleges hibák. Nekem tavaly ez a Sárga 70 volt az UTH előtt. Most a Backyard az UB előtt. Bejelzett a térdem , bár nem annyira, mint tavaly, nem olyan hamar és nem olyan élesen, de tudtam hogy fel kell keresnem az ortopéd orvosom (2019 ben egy porcleválást követően műtött meg és azóta minden évben beadatom a Monovisc hyaluronsavas injekciót ) . Meg kellett olajozni a gépezetet.
(Róna Rendelő, Dr. Domaraczki Olivér ... #vanazapénz repkednek a majd százezrek )
Úgy nyitott ajtót és úgy fogadott, hogy „maga biztos Ultrabalatont fut ? „ . Na ennyit a nagy titkomról, látjátok ha havonta kidobáltam volna hogy mennyiket futok, biztos rájöttök mire készülök..
Kérdezgetett, mondtam a bokatörést, meg is vizsgálta pedig nem is mondtam melyik mégis rögtön a balhoz nyúlt, mondta, hogy látszik a járásomon is. Meséltem a Backyardot is, erre visszakérdezett, hogy mikor is volt a bokatörés és mióta futok újra … majd hitetlenkedve mondja hogy egy Terminátor vagyok .. és tudjátok mit ? elhittem , és elhiszem, és ez is Erőt ad, a mások benned való hite , de legfőképpen a magadba vetett hited.
Tedd vagy ne tedd,
de ne próbáld !
A hitetlenek próbálják.
Pályabejárás, a „Balatonon járok, enyém a világ”
Egyik évben – 2021 - kétszer is körbebringáztuk a Balatont, egy hónapon belül , mindkétszer kevesebb, mint 10 óra alatt, a másodikat fordított irányban. A csakegykör még bringával is kimerítő. Úgyhogy mind a kétszer úgy konstatáltam, nincs az a pénz, hogy én ezt a büdös életben körbefussam.
Az északi part változatos és szemet gyönyörködtető, a déli part viszont a végtelen unalom, maximum a Magaspart, a világosi emelkedő ébreszt fel az apátiából. De ez a mi tengerünk, kicsi , olykor büdös de a miénk.
És nekem tengernyi emlékem van gyerekkori üdülésekről, fiatalkori bulizásokról, felnőttkori családos nyaralásokról, pályabejárásos bringázásokról.
Titok, avagy megélni a pillanatot
Bár tudatosan készültem januártól az Ultrabalatonra, és ahogy írtam életemben ennyire tudatos felkészülést nem abszolváltam, amikor is mindent ennek rendeltem alá. Bár reméltem, hogy egy felkészülési versenyt tudok eszközölni a nevezési határidőig, de minden számbavehető esemény csak utána következett. Ennek ellenére ez nem tántorított el.
Abban egészen biztos voltam, hogy csak a nevezési határidő utolsó napján, de nem utolsó órájában fogom lenyomni az Enter gombot. Balgaság volt azt hinni, hogy ezzel a lista végére kerülök, mert pont hogy az elején vírított ott a nevem, és mivel nem egy Szabó vagy Tóth vezetéknévvel áldott meg a sors, ezért elég gyorsan beazonosítható voltam.
Nos, akik már idejekorán ezt felfedezték és rámírtak, persze bevallottam, de hozzátettem, hogy nem verem nagy dobra és nem is áll szándékomban, de nyilván egy publikus rajtlista ellen nem tehetek semmit.
Nagyon sokáig csak a szűk környezetem tudott róla, azok az emberek, akik minden kreténségemről tudtak és akik a legfontosabbak számomra. Ahogy közeledett a Nagy nap, bővült a kör, de még mindig a két kezemen meg tudtam számolni, hogy kik azok akiknek én mondhattam el. És nem lehetek elég hálás azokért a bíztató üzenetekért, lelkemet simogató szavakért, amiket a Nagy Nap előtt küldtetek.
Számomra ez egy fontos momentum volt. Hogy ameddig csak tudom, megtartsam magamnak. Nem elsősorban a presszió miatt, hanem hogy amíg tehetem, addig ez csak az enyém legyen, az én utam, tudjak befelé fókuszálni, hogy úgy éljem meg, hogy minden pillanatát ÉLEM, … Nem tudom, hogy ezt jól át tudom e adni, vagy jól megmagyarázni a titkot, és azt is tudom, hogy az általában extrovertált Gabitól ellentétes ez az introvertáltság.
Egyébként pénteken rajtoltunk én már csütörtöktől ignoráltam a szosölt, aki messengeren üzent az okosan tette, az insta amúgy sem chat felület és ha egyébként azt látjátok hogy nem sztorizgatok akkor nagy eséllyel nem is csekkolom. A lényeg hogy péntek reggeltől egy ún. „személyes profil”ra állítottam a telefont, semmilyen üzenetek, értesítések nem jöhetnek be, semmi és senki se zavarhat, csak a Norbi volt engedélyezve hogy hívhat, üzenhet és követheti a tartózkodásom.
(kép / telefon profil )
Na és Izgulsz már ?
Így azért javarészt megkíméltem magam az „Izgulsz már?” üzenetektől, természetesen így is kaptam ilyen kérdéseket. De lehet, hogy másképp vagyok bekötve, mint az átlag, nem az a fajta idegeskedő, aggodalommal teli izgalom tölt el versenyek előtt, hanem a várakozással teli IZGALOM, a már ott lennék rajtvonalban, már megélném az utat, átélném a kalandot, már átadnám magam a Balatonnak, a KIVÁNCSISÁG, hogy mi vár rám, mit fogok érezni. Részben tudatosan irányítom a gondolataimat és az érzéseimet ebbe az irányba, de ha meg is hajolnék, akkor is annyira tisztán látom Magamat, a célomat, az álmomat, azt amiért kemény hónapokat küzdöttem és dolgoztam, hogy én elképzelni se tudom, hogy üres zsebbel, örömkönnyek helyett a csalódás könnyeivel, lehajtott fejjel menjek haza.
Valamint nem tartozok az elit futók táborába, így az időeredmény miatt sem kell izgulnom, egy átlag, középszerű futó vagyok, nincs edzőm, aki pálcát törne a fejem felett, ha nem egy elvárt eredményt abszolválok. Nekem a siker mércéje, a táv leküzdése, a teljesítés, a célbaérés. Illetve ahogy Maráz Zsuzsi mondta, „ha mindent otthagytál az úton, akkor az már győzelem… és teljesen mindegy hogy ez hányadik hely, milyen idővel”
Ha bármin is izgulnék, azok az olyan körülmények, amire nem tudok hatással lenni, úgy lesérülök, vagy elütnek vagy bármi, ami nem rajtam múlik. De addig amíg lélegzem, amíg a lábam teszi a dolgát addig én nem adom fel.
És ez nem gőg, hanem magabiztosság, a magadba vetett hit. Mert nem reménnyel indulunk el, hanem hittel, konok és makacs elszántsággal.
A sikernek nem titka van, hanem ára. Az árat megfizetted az elmúlt hónapok kemény munkájában, innen már csak át kell magad adnod a kalandnak, az útnak és le kell aratni a babérokat.
Érdemes gyakorolni, a mentális felkészülés már fél siker.
Felkészülés , előző napok – mentális tapering
A megelőző hetekben már óvatos vagyok mindenben, nem megyek át piroslámpán, nem ülök biciklire (na jó ezt egész évben ignoráltam), kétszer jobban figyelek a lépcsőn, az utcán a padkáknál.
A versenyt megelőző hét már csak a finomhangolás hete, jelentős edzésmunka már nem folyik, jó esetben hosszú futások már nincsenek, inkább a könnyű edzés a jellemző. Én a szénhidrátraktárak leürítésében hiszek ilyenkor – tudom erre is több álláspont létezik pro kontra – de mivel megerőltető edzéseket nem végzek így nincs szükség akkora kalóraigényre, így csak a versenyt megelőző 2 nap töltöm fel a ch raktárakat, mert az így feltöltött szénhidrát jobban tud hasznosulni.
A rajtcsomag átvételnél még vettem pár szükséges dolgot, mondom csak repkedtek a tízezrek, de hát #vanazapénz #vanazaverseny.
Csak hogy egy példát mondjak, ami szerintem tök hasznos az a powerbank amihez nem kell kábel, „plug-on”csak simán rápattintod a telódra, nekem volt egy lighting csatlakozós de ugye az új ájfónhoz a C csatlakozó kellett
(Veger PlugOn powerbank én a MediaMarktban vettem)
De vettem speckó bokarögzítőt a Dekában, zoknit, napsrey, Sudocream, bepanthen , leukoplast , kólák, Hellek , nápolyik, illetve elszámoltam a sótabit azt is vettem.
És mert nehogy minden tökéletesen menjen, ahogy a Backyardra , Gyepűkajánra utazás napján behalt az autó – autómentőt kellett hívni – úgy kiderült az utazás hetében, hogy nem fog elkészülni az újra szervízben lévő autó nem fog elkészülni. Amikor csapás csapás hátán jön, már nem tudom hogy sírjak vagy nevessek.. mintha önmagában nem egy pénznyelő automata lenne ez az egész szórakozás, még akkor megfejeltük egy kocsibérléssel is.
A szerdai napon szinte csak a pakolással ment el, ellenőriztem a csekklistát, mindent rendszerezve felsoroltam mik kellenek. Átnéztem a szakaszokat, hol találkozunk Norbival, esetenként mennyi gélt , Roctane italt vigyek magammal .
(a sokízű GU, mg a tablettákat is kokós zacsiba, órára lebontva bekészítettem )
Szereztem egy húzható bevásárlókosarat, hogy a Norbinak könnyebb legyen a szállítmányozás a kocsitól a találkozási pontig az olyan helyeken ahol nem tud parkolni a közelben. Köszönet az Újpest Piac kínai üzletének.
(Fotó: másfél napos kardió edzés kellékei)
A rajtszámot mindig beleteszem egy A5 genotermbe, hogyha szarrá ázna akkor is megmaradjon egyben és mehet a dicsőségfalra, valamint a rajtszám mögé teszek terepfutásnál egy itinert fontosabb infókkal, itt a teljes táv volt a találkozási helyekkel, ez egy olyan biztos pont, mentsvár, főleg amikor az ember már teljesen elveszti a tér- időérzékelését, de azzal nem számoltunk, hogy már nem látok jól, szal egyszer sem lapozgattam.
Közben youtube on néztem vagy inkább hallgattam Lubics Szilvi interjúkat, Simonyi féle előadásokat, amiket vagy százszor láttam régebben, de most itt az álmok kapujában egészen más értelmet nyertek, egy teljesen más dimenzióból láttam az ultrafutást. Néztem számomra ismeretlen emberek heroikus küzdelmeit az Ultrabalatonról, egy anyát például, aki azt mondta „kifizettem az egészet, tehát végigmegyek, de nincs az a pénz hogy én újra eljöjjek nyáron a Balatonra a gyerekekkel” .
Mentális hangolódásra, inspirációra rengeteg filmet találni, már pár héttel ezelőtt néztem Sparthatlon teljesítéseket, kerestem a Badwater filmet, de csak egy rövidebb összefoglalót találtam.
(kép Simonyi 2018 , pedagógusnak adtam ki magam így egy zárt vetítésen vehettem részt )
Úton lenni boldogság – a Balatoni láz
Végre csütörtök, végre elindulhatunk, rám még várt egy speckó haj. Szerencsémre egy kedves lány egy újpesti fodrászatban szinte rögtön fogadott – néha azért működik a karma.
Bár hamarabb akartunk indulni, Norbi még átvette a kölcsönkocsit, bepakoltunk és ezzel a mínusz 1 dik nappól már a fele is eltelt. Azt hiszem itt kicsit megcsúszott a kapkodásban az étkezésem, de első utunk a már ismert Füredi Dock pizzériába vezetett, a Tihanyi Backyard (2021) előtt már töltekeztünk itt. Majd a szállás , aztán irány a versenyközpont. Izgatott voltam, hiszen tavaly ugyanitt „dolgozói” szemmel néztem mindent, de valami nem változott, most is úton útfélen ismerősökbe botlottam mindenki uazt kérdezte a másiktól „hány fős csapatban ? „ egyéniben ? kísérő vagy futó ? hogy vagy mint vagy ? kedveskedések, ölelgetések, kapcsolódások. Szeretem a futást, szeretem ezt az atmoszférát ami körüllengi, szeretem ezt a közösséget.
Nem sorolom fel kikkel találkoztam,mert ha valakit kihagynék, szégyellném magam.
Norbi elment futni én meg fontoskodtam a Salomon sátorban, Mariannal meg Nedybalival, nem mintha szükség lett volna rám. Ez idő alatt kábé háromszor szakadt le az ég, de úgy istenigazából megnyíltak az égi csapok.
A holnap semmi jót nem ígér… de vért verítéket és könnyeket biztosan. A MátraBérc előtt olvastam Churchillt és azóta mindig eszembe jut, mikor csatába indulok.
Az időjárás nem volt meglepetés, a Facebookon az egyéni indulók csoportjának egy saját, házi meteorológusa volt, Hernádi Laci ultrafutó (többszörös UB teljesítő) aki hetekkel korábban megkezdte az előrejelzéseket megosztani. (Láttam ezeket Laci, csak a feltűnés elkerülése végett nem lájkoltam. De természetesen köszönjük. )
Őszintén szólva, egyáltalán nem aggasztott az időjárás, meleg volt és esett, de nem az a picsameleg, hanem annyira meleg, amikor az eső csak éppen kellemesen lehűti a levegőt. Futottam edzésen 6 vagy több órákat is esőben, amikor még hideg is volt, szóval ez ahhoz képest miami.
Amit nehezen viselek az az eső utáni pára … de ezen majd akkor fájjon a fejem, amikor bekövetkezik.
Előre ezeken ventilálni, problémázni, aggódni teljesen felesleges, csak energiát vesz el. Ahogy mondtam már a külső körülményekre úgysincs ráhatásunk, ezen kár stresszelni. Fókuszálok a célra, magamra, amiért idejöttem, amiért dolgoztam.
Egyébként is azt gondolom, bár ez most nem a téma tárgya, de hogy túl aggódunk mindent, túl gondolunk, meg túl sokat foglalkozunk mások véleményével, túl sokat foglalkozunk másokkal, ahelyett hogy magunkra helyeznénk a fókuszt.
Engedd el, és engedd el magad.
Én elengedtem magam, társalogtam, nevetgéltem, viccelődtem, csak a szokásos Én. Vallom, hogy nem lehetek elég hálás a Sorsnak, azért amit a futás által kaptam, de legfőképpen azért, hogy számtalan csodás embert ismertem meg, akikkel itt személyesen is találkozhattam.
Technikai értekezlet, Nyitóünnep
A Pénz beszél, avagy felültünk egy érzelmi hullámvasútra
A megnyitó egy technikai értekezlettel kezdődött, aminek a végén lehetett kérdések feltenni, részemről csak annyi volt, hogy hol lesz kávé, illetve megerősítést kértem arról, amit Niki mondott a Depóban, hogy a melegétel pontokon mikrozhatom e saját kajámat (főtt krumpli, rizs ). Azt persze senki nem mondta, hogy a befutó szalagot a célban nem kell forgatni, mert mindkét oldala feliratozva van, de hát szőke vagyok, istenem. Vagy fogjuk rá az izgalomra, az eufóriára.
(Fotó: Poelz Anita)
A megnyitó ünnepség felemelő volt, együtt ültünk #fussálszépen Dórival (Nagy Dóra), mint az eminens kislányok az iskolapadban az első sorban, én ittam Kozma Andris szavait. Dóritól, aki nekem példakép áradt a szeretet felém, mind fizikálisan és jótanácsok, útravaló formában, nagyon köszönöm neki.
(az eminens Bulák)
Zelcsényi Miklós, Muki beszéde annyira megható volt, hogy még az ő hangja is elcsuklott közben. Ami ezután következett azt nehéz visszaadni, érzékeltetni, először szép sorban felállították az 1xes, 2x es majd többszörös teljesítőket, Tóth Attila, magyarként a legtöbbször futotta körbe a Balatont és Gilles Pallaruelo, aki a legtöbbször, 17 szer kerülte meg a Balatont, többedmagukkal mindketten méltán az UB Heroes cím képviselői.
Vastaps, szűnni nem akaró vastaps.
Legendák és végtelenül szerény, alázatos sportemberek. Igazi, húsvér példaképek.
(LEGENDÁK)
Ezután megkérték álljanak fel azok, akik először vágnak neki ennek a távnak. Upsz, tudtam, hogy ez lesz, de azt nem tudtam hogy mit fogok érezni, szívem hevesebben kalapált, és éreztem hogy pillanatokon belül eltörik a mécses. Kevés ennél felemelőbb pillanat van/volt/lesz az életben, amikor több mint száz ember neked/nekünk elsőbálózóknak tapsol. Kerestem a tekinteteket, próbáltam nem elbőgni magam, de bármerre néztem meghatódott szempárokkal találkoztam, egy pillantást vetettem Mukira is, akinek szintén párás volt a tekintete.
Mondjátok sokan, hogy egy pénzember, meg neki csak a profit számít, meg turkáltok a zsebében, hogy ugyan már mekkora nyereség ez az UB, amúgy meg ez tipik annyira magyaros, de mindannyian pénzből élünk, és se neki, se neked, se nekem nem olcsóbb a kenyér, a tej..
Ő továbbvitt egy álmot és még magasabbra emelte.
Ő, valamint 500 ember a pályán azért dolgozott, hogy Te és Én az álmunkat beteljesítsük. Végtelen hálával tartozom ezért Nekik. Azzal hogy elérzékenyült mutatja, hogy szív-lélek ember és hogy fontosak vagyunk neki, nem egy tucat a sokból, nemcsak egy újabb húszezres a zsebben, a bankszámlán, pozitív mérleg a könyvelésben.
Mellesleg amikor elrajtoltunk, kint állt egy pontnál, nem tudom 4. vagy 5. kmnél és az esőben ott állt és mindenkivel lepacsizott, mindenkinek hajrázott. Szívet melengető. Neki épp olyan fontos hogy beteljesítsd az álmod, amennyire neked.
( kötelező fotó )
Egyébként volt Záróünnepély is, de én azt hittem, hogy az csak a díjazottaknak, persze szívesen megnéztem volna őket, de fogalmam se volt, hogy az egyénieket is felszólítják a színpadra. Felemelő lehetett biztosan.
De a mór megtette kötelességét, a mór mehet. Anyák napja lévén a vasárnapot már itthon töltöttük.
Az este már különösebb izgalmat nem hozott, átcseréltük a reggeli felszerelést, mert már szinte 100% ra bizonyos volt, hogy reggel is esni fog. Lefekvéskor már a reggelt várom, ezt sem mondanám verseny előtti izgalomnak, inkább csak #ottvagyunkmáááár érzésnek.
„Minden reggel újrakezdés, minden reggel új világ”
Végre eljött a nulladik nap, a NAGY NAP.
Szeretek jóval korábban ébredni és kómotosan készülni, egy kávé mellett lepörgetni a híreket, csak facebook és messenger. Aztán ahogy írtam át is állítottam a Személyes profilra a telómat.
Kikapcsoltam a világot. Innen már csak én létezem, az ultrabalaton, az embereim, a sporttársaim és átadom magam egészében ennek az élménynek… még ha fájni is, márpedig biztosan fog, érzem, hogy jó lesz. Ráadásul abban a kivételezett helyzetben vagyok, hogy rám még minden az újdonság erejével hat.
Áldott vagyok. Szerencsés vagyok.
Ez afféle pozitív triggelés, már ha létezik ilyesmi.
RAJT „arcom mossa eső és szárítja a szél. Az ember mindig jobbat remél”
Örökké nem eshet. Az eső is egy olyan gödör, amiből fel lehet állni és pontosan azért kell továbbmenni, mert mindig lesz jobb. Mindig erre kell gondolni, hogy innen csak feljebb lehet. Ahogy a gödörben sem lehetsz örökké, úgy nem eshet örökké sem.
Ahogy hinni lehetett a meteorológiának, illetve a mi házi Aigner Szilárdunknak, Hernádi Laci személyében, esett. De az a fajta szolidan megnyíló égi csapok. Én nem panaszkodtam, mert legalább kellemesen hűvös van, végtére is ez egy igazi futóidő.
(örökké nem eshet)
Mariann is eljött útnak indítani, elköszönni. Utolsó szavak, utolsó ölelések, utolsó fotók az álmok kapuja előtt. Hála Nektek
(a harmadik kávé a kezemben)
De természetesen kell egy rajtkapus fotó, hogy milyen faszán néztem ki induláskor, hogy aztán lássam mennyire meggyötörten, szarul kinézve érek célt. De ez a cél, levetkőzni mindent, lecsupaszítani magunkat.
Az előtte fotó már már olyan rutin, mint hogy indulás előtt 15 perccel letolom az első GU energy gélt, ami mindig kávés, nemcsak azért mert kávé függő vagyok és az ereimben is kávé folyik, hanem mert ez az gél, ami begyújtja a rakétákat, avagy a holtakat is feltámasztja.
(a még patyolat ünnepi cipőm )
Gladiátorok avagy „Mit életünkben teszünk, az az örökkévalóban visszhangzik”
Ott álltunk vagy 300an az álmaink kapujában, néztem az arcokat, éreztem másokon az izgalom, a kíváncsiság, a félelem fokát, minden vegyült. De tudtam, hogy itt állni egyben már Dicsőség.
És Kozma Andris a szpíker szavaitól a hideg futkosott a hátamon, szívbemarkoló volt. Kinéztem a pálya mellé és elérzékenyült tekinteteket láttam.
„gyere vissza, várunk itt a célterületen, valósítsd meg az álmod”
az elcsendesedés, a harangkongatások… becsuktam a szemem… „ezek a hangok nektek szólnak, vigyenek végig az úton, 211 km lesz a lábatokban"
"megcsinálod
kemény harcos vagy
küzdesz érte,hogy itt a célterületen az örömkönnyek ott legyenek a szemedben” …
Egyszerűen hihetetlen. Felfoghatatlan mekkora ereje van a szavaknak.
Ezért is éld meg a pillanatot, mert soha nem tudhatod, honnan jön az inspiráció, mi az ami feltüzel, ami a velejéig hatol.
Átadtam magam és egyszersmind újra meghatódtam, de egyszersmind felszívtam magam, azt éreztem, hogy csatába indulunk, de legyőzhetetlen Gladiátorok vagyunk, a szpíker szavai fegyver volt a kezünkben.
Eddig is hittem magamban, de itt tudtam, hogy megállíthatatlan leszek, legyőzhetetlen. Célba fogok érni, mert célba akarok érni. Mert erősebb vagyok a kifogásaimnál, mert erősebb a gyengeségeimnél. Nincs az a gödör, nincs az a szakadék, amiből ne tudnék kimászni. Nincs az a fal, amit ne tudnék áttörni.
Amíg lélegzem és amíg az erő pislákoló szikrája bennem van, amíg a lábam teszi a dolgát, a jobb a bal után, addig megyek.
Megyek előre. Megyek tovább.
„Menj tovább, menj tovább, A Szívedben reménnyel és sohasem mész egyedül” (you will never walk alone)
És mert all-in, ÉN ide győzni jöttem, beteljesíteni az álmom. Megdolgoztam érte, hogy itt álljak.
Emelt fővel álltam, és hittem, tudtam, hogy emelt fővel fogok megérkezni.
„A magadba vetett hited mindig erősebb, mint a félelmed. Ha nem hiszel magadban, akkor a félelem fog irányítani..”
Ha azt mondtam, hogy a sikernek nem titka, hanem ára van, akkor az árat megfizetett a befektetett munkával, a lemondásokkal. De a sikernek kulcsa is van, az pedig az önön magunkba vetett Hit.
(csatába indultunk)
INDUL az utazás, csak erre vártál
Lehet, hogy magáról az utazásról fog a legkevesebb szó esni. De ahogy a menny percei és kilométerei egybefolynak, úgy a pokol percei, órái is.
Észak Dél ellen, csak egy kör, de egy hullámvasút
Szóval elindultunk a szívünkben feltüzelve, bennem akkor már a GU kávé enerdzsije, ami a holtakat is feltámasztja.
Az előkészületek alatt egy új lejátszási listát készítettem, illetve a már meglévő _aszfaltozás című listához jobbnál jobb 90es évekbeli diszkóslágereket adtam hozzá. Direkt nem hallgattam meg előtte, így az újdonság erejével hatott (ez is). Közben fel fel jöttek a tinédzserkori emlékek, mikor hol hallottam, hol ráztam rá a seggem. Sokszor még hangosan is énekeltem (ezúton is elnézést kérek a sporttársaktól , Norbi szerint bárhangom van, azaz bárcsak ne énekelnék ). Kb 15 órás listát sikerült eszközölni.
„ egy álom tartson mindörökké, körénk a nap szivárványt szór, szerelmünk újra lángol már, de karomba bújva érzed jól, az eső most miként zuhog ránk”
Repkedtek a kilométerek, aztán egyre több ismerős arcba botlottam. Mindenkivel váltottam pár szót. Igazából magam sem akartam elhinni, nem tudtam, hogy mitől ennyire könnyű.
Néhány biciklisen anyáztam, aki vagy akkora slunggal ment el mellettem, hogy szinte fájt, hogy egy centivel mellettem húz el, meg aztán mégis hova a fszomba siet, fél hogy nem éri utol két keréken a futóját ?!! A másik, amitől agyfaszt kaptam azok akik jobbról előztek.
De örömmel találkoztam Hajnival, illetve Zsuzsival, akik egyéni futókat kísértek biciklin, majd Zsuzsival jóval később (70-80 k körül) egy hosszabb szakaszt is mentünk, megbeszélve az élet nagy dolgait.
Abban biztos voltam, hogy az élmezőny elment, féltettem is néhány embert, leginkább elsőbálózókat, hogy túl erős tempóval kezdenek, eszembe jutottak Bogár Jani, UB Heroes és az ember, aki először legyőzte Kuroszt (!), mindannyiunk példaképe, egy LEGENDA, egy rövid interjúban elhangzott intelmei : NE fussd el az elejét !
A lehető leglassabban kezdtem, az emelkedőket akkor is megsétáltam, ha meg tudtam volna futni, még recskában sem engedtem meg ezt a „luxust”, nem akartam hogy idő előtt elsavasodjanak a lábaim.
De tettem is érte: 45 percenként zselé, 1,5 óránként Roctane ital bekeverve, sótabletta és BCAA tabletta.
Egyébként, ha nem lenne képes, videós dokumentáció akkor nem tudnám felidézni pontosan, hogy kivel hol találkoztam, illetve hogy az hányadik kilométer volt.
A Varga Pincészet egy tökéletes installációt hozott létre, borosrekeszekből felállított célkapu formájában, vidáman és jókedvűen érkeztem ide, itt találkoztam Rausz Petivel akivel a Backyardon bandáztunk össze. Puszik, ölelgetések, bíztatások. Felvettem a csomagom, kérdeztem, hogy merre kell menni. Mondom, az újdonság varázsa. Bár a pincészet nem varázsolt el.
Ahogy mondottam volt, ez a csapatoknak biztosan jó buli, de az én nyomorék, rehabos balbokám nem köszönte meg azokat a magas, meredek lépcsőket. Sötét is volt, büdös is.
Bármikor szívesen visszamegyek, ha hívnak, és iszom a hangulatát és egy jó rozéfröccsöt is, csak ne most, ne így.
Próbáltam nem lélegezni, hogy a bűz ne üsse a hányinger küszöböt. Amúgy meg totál szedett vedett voltam, annak ellenére, hogy tudtam fotós lesz itt valahol, és hát tudjátok, ismertek, hogy lételemem a pózolkodás, itt már rohadtul nem érdekelt, ki akartam jutni innen, mint egy rab a börtönéből.
Mint utólag megtudtam Kadenszky Szabina apukája volt a fotós, aki maga is futó és ultrafutó. Így ha Ő ott, akkor nem mond valami kedveset – nem tudom felidézni – akkor biztos nem mosolyogtam volna. Ezúton is köszönöm
(Bor helyett isoval a kezemben )
Végre fellélegezhettem. De tudtam, hogy most jön a java, az igazi ínyencség. A Badacsony. Az igazi emelkedők. Ahogy írtam, semmi vagánykodás. Séta, néhol tempósabb, de attól még fingfűrészelés, ahogy azt a terepfutás szakirodalma mondja.
Azért elnéztem, hogy néhányan sebesen futkorásznak az emelkedőn, de hát nem vagyok se az edzőjük, se az anyjuk, nem pofázok bele.
Egyébként néha ezzel foglalom le magam, ha nem éppen belülre figyelek, a saját gondolataim, a saját emlékeim, a saját kreatív elmém uralkodnak, akkor másokat figyelek, hogy futnak, milyen cipőben, milyen ruhában, milyen tempóval mehet, ilyen kis elemezgetések... már csak a Salomon miatt is, ebből a munkából adódóan a márkákat például jól megfigyelem. De ajánlom másoknak is ezt a technikát, avagy hogy teljen gyorsabban az idő.
De ahogy írtam, szimultánban zenét hallgatok, nekem közben is tudnak jobbra balra menni, cikázni a gondolataim. Amit még a legjobban szeretek a futásban, hogy a kreatív elmém is felébreszti és kibontakozik. Sokszor a legjobb ötleteim, mind munkával, mind egy családi programmal, egy feladattal, egy főzéssel, recepttel kapcsolatban itt támadnak.
Ahogy a tetteid, úgy a gondolataid is irányíthatóak. Általad. Ez segít az úton. Amikor flowban vagy nincs is szükség rá. De ez nem az kávéház, ahol folyamat flowban lehet lenni.
Szóval gyere rám Badacsony, amióta felfedeztük ezt az északi részt, szerelmes vagyok, és balatoni nyaralóról álmodom. Másrészt tudtam hogy számos emlékem lesz, amiket elő tudok hívni az út során. Így a következő 40 kili is elrepült.
Egy kisebb generált végül megúsztam: a bokám a hosszú meredek lejtőkön bejelzett, igyekeztem nem odacsapni, óvatosan leporoszkálni, hiába a szar is gurul a lejtőn, a bokámnak ez végzetes lehet, és nem akarok se gyógyszert bevenni, se megállni és tapeléssel bíbelődni. Most nem akarom, hogy bármi kizökkentsen, mert a fájdalom ellenére mégis jó, jól vagyok.
A speckó rögzítőt nem mertem bevállalni, mivel nem próbáltam ki előtte. (hiba).
Így végül engedtem a fájdalomnak… mert majd elmúlik, ha meg nem múlik, akkor majd újra foglalkozom a problémával
„most múlik pontosan, engedem hadd menjen, szaladjon kifelé belőlem…”
A nappalra leginkább az volt a jellemző, hogy hol esett, hol nem, úgyhogy a végén már nem is adtam vissza Norbinak a Bonatti vízálló sapit, hanem ráakasztottam a beltre. De mivel kellemes volt az idő, és az elejét leszámítva sokáig nem esett ezért a kabát nem kellett.
Délutánra már kezdett előbújni a nap, ezzel be is köszönött a pára, amit tudtam, hogy nehezen viselek. Izzadtam, mint kurva templomban.
Eljött Keszthely (74 km) – nekem az első, de egyébként a második – melegétel pont, sajna reggel rosszul tettem a táskákba a rizst , krumplit, így Norbi rizst hozott oda a nem éppen közel lévő kocsiból, szóval vissza az autóhoz én meg ott vártam. A percek órának tűntek.
Mikrózás, ettem egy fél adag sós krumplit , letoltam egy GU Nude zselét és akkor robogjunk tovább. Valószínűleg a sós krumplival, a sós zselével és a sótabival, túltoltam a szervezetemen a sót és később a déli parton mást is, mint utólag prognosztizálom. Nagyon erősen megfájdult a fejem, igaz akkor már a szél is lengedezett, szóval nem nagyon tudtam, hogy ez most attól, mert amúgy a szélre baromira érzékeny vagyok és erősen fejfájós leszek.
Szerencsére még itt Keszthelyen összetalálkoztam Ákival (Csepregi Ákos ), aki számtalan ultrát futott barátom és példaképem, már UB teljesítő, elmondtam miket ettem és ittam, és rögtön megvolt a „diagnózis” hogy túladagoltam a sót. Annyira jó fej volt, mert futott velem egy darabig és közben adta a jó tanácsokat. Hálásan köszönöm.
(idegenvezetés, kíséret, tanácsadás , a keszthelyi Áki )
Ahogy jött úgy el is ment a fejfájás. Balatonberénynél ismét nagy találkozások, találkoztam Bencze Mónikával (vagy korábban ? ) szintén a Backyardról kedves sporttárssal, ők párosban nyomták, nekik is minden jót kívántam.
Aztán Bor-Szeifer párossal is, Adrival , jól megölelgettük egymást. Mindenki kérdezte, hogy vagyok, mondtam, hogy kitűnően, eddig minden sima, itt mondtam először Adri férjének hogy ennek tuti lesz böjtje, azt mondta ez annyira magyaros hozzáállás.
De azért tudjuk, hogy 200 + kilométert nem lehet így lefutni és merem remélni, hogy a puskalábú, számomra hihetetlen ezrekkel futó, űridős 4-5 percen belüli ezrekkel is fáj az Ultrabalaton. Ugye fáj ? Vagy nekik jobban ? csak rövidebb ideig ?
Azt hogy mikortól fog fájni, mikor jön el a pillanat nem tudtam, nem tudhattam. Eddig ment minden, mint az ágybaszarás.
Ha probléma adódott, akkor megoldottuk. A kerekek olajozottak voltak, mentek maguktól.
Tudatosan nem figyeltem és nem számolgattam az időt, hogy mennyivel járok a szintidő előtt, mert jól éreztem magam és nem akartam, hogy elvegye ezt az érzetet. Tudatosan nem kérdeztem másokról, csak már később délen, amikor a pokolban felvirradt, úgy hajnaltájt…. Érdekelt egy két ember merre jár, hol tart, ugye úton van ?!
Bíztam abban, hogy legalább a feléig megmarad ez az érzet, hívhatjuk flownak, vagy csak egyszerűen jó volt itt lenni, hogy mind az agyam , mind a lábaim úgy tették a dolgukat, ahogy az kellett, és megéltem, élveztem a pillanatokat. De a böjt, a kín, a keresztre feszítés épp úgy az út része, ahogy a mennybe jutás.
Egyébként Keszthely , illetve Balatonmáriafürdő az első vesztőhely. Ezt azt hiszem Áki mondta, itt kezdődnek nagy számban a feladások.
Balatonmáriafürdőre is még vidáman futottam be Gilles-szel, itt jött el a harmadik felső csere (Runity Polo és mit ad isten pont nem sokkal később belebotlottam Bor Árpi Runity sporttársba) , a második nadrág. Ilyenkor a gátlások eltűnnek, a két autó között mindent lerendeztem.
Életemben ennyit egy távon nem öltöztem vetkőztem, de köszönhetően az időjárási anomáliáknak, vagy hatszor áztunk el, az éjszaka elég hideg volt… szóval majd a végén mérlegelek, de többet öltöztem vetkőztem, mint egy örömlány egy nap alatt (köszi a metaforát Moncsi , Németh Mónika)
(ennyit a báli cipőmről, jó a buli )
Fonyód volt a táv fele nagyjából, itt azért a BSZM emlékeim is előtörtek, illetve idegesítően baromi sok autó ember állt itt. Az előző öltözésnél elhibáztam, hogy melltartót nem cseréltem le, így diszkomfortos volt az egész felsőruházat, emiatt felül megint teljes szett csere, motivációként a tavalyi UTH finisher poló jött velem. Nem sokat teketóriáztam, leülni nem akartam, tudtam, hogy segítséggel tudom csak levenni az izzadt melltit, mert annyira rám van tapadva, szóval egy háttal fordulós gyors peepshowal abszolváltuk a feladatot.
Felvettem a fejlámpát, amit még akkor nem kellett bekapcsolni, de jó ha nálam van. Ezúton is köszönöm Nedybalinak a kölcsön fejlámpát, zseniális (extrakönnyű, extrakényelmes, hátul ledes jelzőfény, PETZL NAO RL )
Fonyód a 106,5 km tehát picivel a távnak több mint a fele. Csak hogy érzékeltessem a Fent / Lentet , a mennyt és a poklot
- etap : a 106,5 km t 12:32 perc alatt tettem meg (ebben 1 melegétel evés, 3 öltözködés volt)
- etap: a 104,5 km t 16:43 perc alatt tettem meg (ebben 1 melegétel evés volt, 4 öltözködés )
Normális, hogy éjszaka lassul az ember, ahogy az érzékelései is, az élet is körülötte lassul és majd szinte megáll. Egyrészt örültem mert, mikor ráfordultunk délre és láttam a Balaton keleti szegletét, akkor felfoghatatlanul távolinak tűnt.
Néha nem bánom a sötétséget, mert akkor nem látom magam előtt a távot sem, nem frusztrálnak a végtelen egyenesek, a véget nem érő emelkedők … ha az erdőben vagyok ilyenkor sokkal jobban magamba tudom szívni az erdő ritmusát, szinte együtt tudok élni az erdővel. A legutóbbi Gyepűkajáni éjszakában sikerült darálnom a köröket, az éjszaka zene nélkül, befelé fordulósan eltelt.
Az éjszakát túl kell élni.
Ráadásul itt a végtelenül unalmas déli parton, ahol a települések úgy egybefolynak, hogy lövésed sincs hol jársz és egyébként kezded elveszíteni a tér idő érzékelésedet.
Elkezdtem fáradni, úgyhogy már innen jöttek a Hell ek is. Valamiért a kólát egyáltalán nem kívántam.
Bár lassultam, de a lábam itt is tette a dolgát, ahogy mentünk bele az éjszakába egyre hidegebb lett. Ha part mentén kellett futni, akkora széllökések voltak, hogy verte fel a hullámokat, a sűvítő morajló szél egyenesen ijesztő volt, ha még ezekhez társult hinták nyekergése, egyenesen egy Hitchcocki horrorfilmben érezhetted magad.
Itt már szanaszét széledt a mezőny, volt hogy se előttem se utánam senki.
Fonyódtól Minden ponton találkoztunk Norbival, kellett hiszen nem tudtam mit hoz az éjszaka, kezdtem fáradni, mentálisan is szükségem volt Rá, a jelenlétére. Előtte kb minden második ponton 10-14 kilométerenként „ütköztünk”.
Hepe után hupa, derűre ború
A következő melegétel pont – amúgy a negyedik – nekem a második, ami sajnos a végzetem lett. Sós krumpli, mert a rizst nem kívántam. Innen viszont összefolynak a dolgok, meg ezt megelőzően. Viszont abban egészen biztos vagyok, hogy
Minden itt kezdődött el.
Utólag csak arra tudok gondolni, hogy túltoltam a szénhidrátot.
Na itt az igazi böjt, nem elég a part melletti Armageddon és néha leszakadó eső, kell most már valami ami igazán leránt a mélybe.
Hányingerem lett és talán rossz döntést hoztam azzal, hogy nem akartam hányni, mert azt gondoltam, hogy az a jó krumpli zselé szénhidrát kombó igenis maradjon és majd energiát fog adni. Pedig nem adott, sőt elvett. Futómozgást szinte nem tudtam végezni, mert ahogy rázkódtam úgy a gyomrom is, és egyre kínzóbb lett az inger. De ha nem futok, akkor nem haladok.
Beleestem egy ördögi körbe, egy csapdába, amiből nem tudok kijönni. Enni nem tudok a hányingertől, az energiám meg vészesen fogy. Elkezdett az idegeskedés is elhatalmasodni rajtam, belekerültem, belevittem magam egy negatív spirálba, ahelyett hogy jó döntéseket hoztam volna (hiba). Például egy taktikai hányás. Hamarabb kellett volna, amíg lett volna mit kirókázni. De mire kétszer megpróbáltam egy villanyoszlopnak dőlve ledugni az ujjam, addigra már nem ment.
Idegesített a tudat, hogy ezzel most nem tudok mit kezdeni, hogy egy fájdalommal simán fut az ember, de ezt a problémát nem tudom megoldani, és ami testileg meggyötört, az ettől a negatív spiráltól lelkileg is meggyötört. Ez volt az egyetlen mentális breakdown, de nem akartam kiszállni.
Sajnos a futó patikai doboznak sem kelléke a hányinger csillapító. Almaléből meg csak egy kis üveggel vettem (szintén hiba).
Megkezdődött a hibák sorozata és ezzel a mélyrepülés is.
Megpróbáltam legalább inni, a Gu Iso lassan de jól esett, aztán ittam egy kis Hell t is, szép lassan pedig újra a zselékhez nyúltam, talán ez is a GU előnye hogy széles a termékpaletta, így a liquidekkel próbálkoztam, mondván gyorsan lecsúszik, majd jöttek a semlegesebb ízű gélek, talán óránként 1, de ahogy írtam vészesen lassultam.
Talán ijedtségemben, de itt kezdtem először számolgatni az időt, hogy vajon be fogok érni, de már a 10 ig számolás is fejtörést okozott, nemhogy én még itt osszak szorozzak, úgyhogy rábíztam Norbira.
Újabb öltözködés, a rövid shortot biciklis shortra, a rövidujjút hosszúujjúra és egy szélmellényre cseréltem plusz vittem egy széldzsekit, amit még így is a part mentén magamra kellett kapni. Mondjuk ez inkább egy chaplini kabaréjelenetbe illett volna ahogy a szél tépte ki a kezemből a dzsekit és próbálom felvenni.
Az újabb kabaré, az ultrafutás szépségei, a körbehugyozzuk, hányjuk , szarjuk a Balatont, én még megfejeltem azzal, hogy telibe hugyoztam a nadrágom. Már nem akartam, és erőm se volt leguggolni, kicsit eldőlve egy bodegának támaszkodva próbáltam a nadrágot eltolva vizelni, máskor sikerült, most nem. Eddig is gyakran kellett pisilnom, ezután a húgyos nadrágommal már 3 percesre redukáltam a megállási időket. És már az sem számított hol, ki lát.
Felbasztam magam, mikor megláttam a srácokat hogy csak kirántják és simán vizelhetnek bárhol. Ha valamiért igazságtalan a SUB24 érem nőkre férfiakra egyaránt, akkor ezért. Nem mintha engem érintene, de jelentős perceket vesz el a nadrág tili toli, a bokor keresés…
Újabb öltözködés következett, és amikor láttátok azt a videót, hogy „érkezik a menő csajszi” címet kaptam az egyik ponton, úgy annyira menő voltam, hogy a Norbi nadrágjában futottam.
Észak Dél ellen
az Ultrában ismertté vált mondat , „mindenkit szerettem, mindenkit gyűlöltem” ugye megvan ? Nos nekem ilyen volt, Északon mindenkit szerettem, nagyon Délen meg „mindenkit gyűlöltem”, észak mindent megadott, dél mindent elvett. A menny és a pokol.
A percek óráknak tűntek, a méterek kilométereknek.
Túl kell élni az éjszakát, holnap új nap virrad.
Bár meg se fordult a fejemben hogy feladjam, innen mégis elképzelhetetlenül nehéznek tűnt a teljesítés. Pontról pontra vánszorogtam előre. És iszonyatosan soknak tűnt, hogy még 60-70 kilométeren keresztül szinte agóniában vergődjek tovább. De amikor ennyire mélyen vagy, akkor csak arra szabad gondolni, hogy majd jobb lesz, mert mindig van jobb. Mindig feljebb lehet jutni a gödörből. Minden szakadékból ki lehet mászni. Mindig fel lehet állni.
Hazudnék, ha azt mondanám sokkal jobb lett, onnan visszahozni magad ahonnan már teljesen kizsigerelted magad, lenulláztad a szervezeted, az energiaszinted, nem olyan mint egy benzinből kifogyott autó, amit ha megtankolsz, ugyanazzal a gázzal, lendülettel elindul újra. A testünk sajnos nem így működik.
De a tudat, hogy mindezek ellenére célba érhetek, beteljesíthetem az álmom, továbbvitt. Erősebb vagyok a gyengeségeimnél, erősebb a fájdalmaimnál.
Tettem a dolgom, ahogy tudtam és csak jobb láb a bal után.
Lassan de biztosan egy újabb vesztőhelyhez érkeztem, Siófok sóstó, Norbi az UB önkénteseként összeszedett egy osztrák futót, aki annyira fázott miközben kiszállt a versenyből és várta a begyűjtő autót, hogy a Norbi fuvarozta 2-3 frissítőpont között. Mondanom se kell ez is megakasztott, bár sajnáltam a futót, de egy kicsit megzavarta a már flottul működő frissítésünket és nekem a mentális erőt, amit a találkozásaink jelentettek. Ezek a biztos pontok vittek előre.
Ahogy egyébként egy ultra távnál is, nem az egész távra tekintek előre, hanem akár van supportom akár nem, mindig csak pontról pontra, frissítőről frissítőre haladok.
Sóstónál többet is vártak a begyűjtő autóra, igen, ez volt a második legnagyobb vesztőhely , 160 km környékén.
Nemcsak a dél nyomasztó, ahogy a települések egybefolynak, hanem a véget nem érő Siófok, erre tisztán, élesen emlékeztem a körbebringázásból is. Emiatt ez az egyetlen település, amit be tudtam azonosítani.
Hiába sikerült egy-egy gélt letolnom, az éjszaka során a kimerültségtől egyre több hallucinációm volt, egy zöldes bokrot messziről katonának véltem, egy út mellett álló ledes fénnyel világító biciklire behalóztam, hogy egy székben ülő fotós… vártam a nappalt, vártam a világosságot, azt, hogy a képzelgések eltűnnek, elrepülnek, mint egy könnyű nyári zápor, vártam, hogy a reggel lesz a fény az alagút végén.
Még sötétben ért a Magaspart, a világosi emelkedő (166 km környéke, 4:43 kor ) gondoltam magamban megéri a pénzét, aki ezt iderakta, annyira hiányzik, mint az UTH-n 60, vagy 80 kili után a két tüske… semmenyire. „De nem azért van ott, hogy szeresd hanem, hogy tiszteld”. És a mászásért Pazar kilátás járt. Először vettem elő a telefonomat hogy fotózzak, hogy bármit is dokumentáljak.
Megéltem a pillanatokat.
(Nekem a Balaton )
Szemben tisztán ki lehetett venni Balatonfüred fényeit.
Oly távol vagy tőlem és mégis közel.
Innen még kicsivel több, mint egy maraton.
Egy hét órás maraton.
Balatonfűzfő után a „menő csajszi” levette a férje nadrágját, újabb öltözködés, csak alsócsere.
Balatonalmádi ponton messziről kiabálták a nevem, Molnár Norbi Runity csapattársam, önkénteskedett a ponton, puszi, megölelgettem. Az én Norbimtól elfogadtam a ropit és talán még jól is esett.
A nap egyre kezdett sütni, bár a szél becsapós volt, de mondom, most már elbírom a trikót. Alsóörsön cseréltem és egy kicsit rendbeszedtem magam, „kikeráztam” magam olyan lájtosan, hogy mégiscsak valahogy kinézzek. Norbi persze röhögött és mondta, hogy nah majd ezen fogok bosszankodni, hogy nem 28 cal kezdődik az időeredményem.
(Az aki szép, az reggel is szép _ kivéve aki több mint 24 órája fut)
Norbival a Csopaki ponton találkoztunk utoljára, onnan már csak 8 kilométer volt a célig.
Csopakon összetalálkoztam Orsiékkal, akik nagy nagy hajrát kívántak. Annyira jól esett, újra szerettem mindenkit.
Aztán egyszer csak Varga Szilvi futott velem szemben, tudtam, hogy már nem halózok és nem káprázik a szemem, csak nem értettem hogy miért. De ő szintén nemcsak egy példakép, hanem egy szív lélek futó és ember, aki kijött elénk, hogy a jelenlétével segítsen. Együtt „döcögtünk”, új fogalmat tanultam. Gilles –lel is váltott pár szót, így hárman, #együttsenkik döcögtünk előre a célba. Köszönöm Szilvinek és hálás vagyok !
/ marhák, mint mi ... vagy ki a nagyobb marha ?!!! /
Füred keleten az utolsó frissítőpontnál, Dörnyei István kiabált rám, hogy „hajrá Gabi, nyomjad” illetve kérdezték, hogy nem kérek e valamit, de én már semmire nem vágytam, csak hogy elfogyjanak a kilométerek. Amikor már ilyen közel vagyok, nem akarok megállni. Be akarok érni már a célba, innen már nem vehette el tőlem senki és semmi a beteljesülést.
Még 4 kilométer
Még sose tűnt ennyire hosszúnak négy kilométer.
Még sose volt ilyen hosszú a Tagore sétány.
Mivel már a nagycsapatok megérkeztek, így már a hosszú sétányon elismerő tapsokat, gratulációkat zsebelhettem be.
Aztán kicsit megtorpantam, elbizonytalanodtam, hogy biztos jó fele megyek e, mert már egy UB irányítótáblát se láttam, hívtam Norbit, hogy lessen meg a nyomkövető appon jófele megyek e. Aztán a benzinkútnál elémszaladt Mariann, remélem kellően tudtam örülni Neki, elhaladtuk egy kísérettel menő egyéni futó mellett, én nagy szívélyesen magam elé engedtem, hiszen korábban kell lecsippantani és aztán „ünnepélyesen megérkezni a kék szőnyegen”.
A lecsippantást követően szembefutottak velem Bor-Szeiferték, óriási gratulációval és üdvrivalgással.
Megérkeztem, Vége van.
Innen már csak egy dolgom volt, hogy ünnepélyesen befussak vagy besétáljak a célba, átvegyem és nevemre szóló célszalagot, az érmet és a Finisher polót.
Itt vagyok újra, 29:15 perc után, mert elhittem, hogy meg tudom csinálni. Mert tudtam, hogy leszek mélyen, de azt is tudtam és tudom, hogy mindig fel lehet állni.
Megkaptam, amiért ide jöttem, megkaptam, amiért dolgoztam.
Az álmaim valóra váltak.
Ahogy megemeltem a célszalagot, már jött Gilles is. Legendás befutó lett, és azt hiszem nekem van a legmenőbb célfotóm.
Gilles : „Az ultrafutás meditáció. Dolgozunk a testen, hogy elcsendesedjen az elménk. Addig mossuk a testünket, amíg olyanok nem leszünk, mint az újszülöttek. Minden helytelen gondolatot eltávolítunk a lelkünkből.”
Na ennyit a nagy titkomról, az UB rögtön ki is posztolta .
Aki mindig vár a célban
(Mariann)
Aki nélkül ez nem jöhetett volna létre, társ mindenben :
(Norbi)
Célban nagyon sokáig rontottam a levegőt, hoztam a szokásos humor herold formám, na meg vártam a luxi golfkocsit – ezzel még tartozik nekem az Ultrabalaton - végül Robi a Főni vitt fel minket egy luxi Toyotával, mint egy úriember, ajtót nyitott, segített beszállni, eskü én szégyelltem magam, hogy ilyen retkesen beülök abba a patyolat kocsiba.
Szóval jó sokára, de betoltam egy levest, és simán tudtam enni, lehet, hogy a „pokolban” ez kellett volna a gyomromnak. Megfizettem a tanulópénzt.
Egyébként túl jól voltam, meg is jegyezte mindenki, hogy biztos, hogy nem egy kört futottam, meg menjek ki még egyre.
Tele volt a postaládám üzenetekkel. De azokat már csak este néztem és próbáltam párat befogadni.
Konklúziók, illetve a kérdésre válaszok:
Biciklis kísérő:
Bár egyszeri csínynek indult, ha újra nekivágnék ennek a kalandnak, akkor biztos felfogadnék egy bicis kísérőt, egyrészt óriási segítség nappal is, időt takarítasz meg, másrész éjjel, amikor megborulsz nagyon hasznos tud lenni.
Mit csinálnék másképp:
Kettő dolog bánt, hogy az első fele a távnak lazán faszán ment, és hogy egy hányingert nem tudtam lekezelni. Tanulópénz és jó nagy árat fizettem érte, mert soha ilyen hosszan nem küszködtem, soha ilyen hosszan nem volt hányingerem. Több almalé, kevesebb kóla. Vinnék hányinger csillapítót. Próbálkoznék levessel.
És hogy a gyönyörű ünnepi cipőm végérvényesen retkes lett, de ilyen ez a popszakma, fellocsolták a pályát.
Kérdésként elhangzott a cipő. Igen, egy cipőben futottam végig a távot. A Salomon Aero Glide 2 ben, nekem már az első kiadás is bevált a hosszú távokon. Zoknit se cseréltem, és Sudozni se kellett a lábfejem, nem lett vízhólyagom, csak a backyardon szétnyomódott körmöm színeződött el újra, de ott a felét egy keskenyebb, szűkebb kaptafájú cipőben futottam. A táv felénél megdagadt a lábam, akkor lazítottam a fűzőn, talán 100 felett egy számmal nagyobb cipőt is elbírna a lábam.
Felkészülés:
Edző nélkül, pulzus alapon futok. Havi átlag 50 órára jött ki az edzésmunka.
Remélem minden kérdést így, vagy a beszámoló egészében megválaszoltam.
Az Ultrabalaton idei szlogenje, YOU NEVER RUN ALONE, kétség kívül zseniális, telitalálat. Talán Szoboszlai sikere és népszerűsége lévén jöhetett ez a kreatív ötlet, a Liverpool You’ll never walk alone, indulójából. A foci világában használt értelmezése, miszerint a szurkolók mindig ott lesznek a csapat mögött, sosem szabad feladni, a játékosoknak a közönség támogatásával a végsőkig kell küzdeniük, ugyanígy igaz a futásra.
Ezzel a mottóval nincs lehetetlen, mindig fel lehet állni, mindig tovább lehet menni, mert sosem vagy egyedül.
Egy újabb kapcsolódást véltem felfedezni, egy úgymond sorsszerűséget, hiszen a Liverpool Hillsborough-i tragédiájából, a vérrel átitatott futballtörténelemről írtam a szakdolgozatomat.
„Ha átmész a viharon
Emeld fel a fejedet magasra
és ne félj a sötétségtől
A vihar végén
Ott az aranyló ég
és az édes ezüst pacsirtaszó
Menj tovább keresztül a zúgó szélen
Menj keresztül az esőn
Ha az álmaid zavarosak és hánytattotak lesznek
Menj tovább
Menj tovább
A szívedben Reménnyel
és sohasem mész egyedül
Sohasem mész egyedül „
Amikor már a második ultrafutónál, először Bogi PUT teljesítésénél, majd egy PUBnál olvastam a Kelly hőseiből vett idézetet, akkor meg is néztem a filmet
Csodabogár mondta: “Kész őrület , ekkora pozitív kisugárzással nem veszíthetünk”
Ugye sosem vagyunk egyedül ?
Skillek, avagy a buldog makacssága
„ A szívósság talán a tehetség egy neme. Nem megalkudni, veszély, nyomorúság, betegség, sikertelenség közepette sem, minden nap mindent elölről kezdeni, egy buldog makacs erőszakosságával, céltudatosan, engesztelhetetlen következetességgel” (Márai idézet)
Többször elmondtam, nekem nincs tehetségem, csak szorgalmam. Alázatos vagyok, de ezzel együtt konok, makacs, elszánt és szívós. Van hitem, hiszek magamban, tudom, hogy a végsőkig kitartok.
A vizualizáció is hatalmas fegyver, nem álmodom, hanem elképzelem magam a célban, amikor mélyen vagyok, akkor ezeket a képeket hívom elő, látom magamat, ahogy átlépem a célvonalat és szinte érzem amit érezni fogok, érzem az eufóriát, a könnyeket.
Mint egy kézzel nem fogható motivációs kártyaként, egy úgymond aduász, előhívom a gyermekeimet, látom őket magam előtt és miattuk sem veszíthetek, hiszen mennyi hétvégét, mennyi órát vettem el tőlük az álmaimért. Végiggondolom magam miatt is azt a havi több mint 50 órát, amit a felkészüléssel töltöttem, a munka, amit belefektettem, és én márpedig ITT és MOST learatom a babérokat. Nem utolsósorban pedig kifizettem egészet, így jár nekem, valamint ezen felül is rengeteg pénzt öltem bele ebbe az álomba, nem hagyom, hogy ablakon kidobott pénz legyen.
Amit már többször írtam, „örökké nem eshet”, minden gödörből van kiút, a sötétség után világosság, a vihar után aranyló égbolt, borúra derű, mindig van feljebb, mindig lesz jobb. Mindig fel lehet állni.
Legyél éhes ! Legyél erősebb a gyengeségeidnél ! Erősebb a fájdalmaidnál !
Akard jobban!
Tudjátok eszembe jutott az úton, és már előtte is Csipi, szerintem a két körös állatsággal megkönnyítette a mi dolgunk. Mert ha arra gondoltam, hogy nekem most milyen kurva nehéz, akkor az is eszembe jutott, hogy nekem #csakegykör.
Bár sokszor értelmetlen dolognak tűnik az ultrafutás, hiszen miért zsigereli ki a végsőkig az ember a testét, ennél nemesebb gesztussal nem is társulhatott volna, hiszen futott a fogyatékkal élőkért, értetek, akik akárcsak ezer forinttal is, de hozzájárultak a Suhanj alapítvány munkájához. Szóval, ha szar volt a palacsintában, akkor arra gondoltam, hogy neki még szarabb.
A tegnap fájdalma, a ma győzelme
„Az égből mely úgy hull fölém, mint földtekére zord pokol, minden Istent csak áldok én, lelkemért mely meg nem hajol” (Invictus, azaz a Legyőzhetetlen című filmből, nagyon régi film , a szegregáció elleni küzdelemről némi sportvonatkozással )
Azt mondják az ultrafutók valahol mind sérült, fájdalmakat cipelő emberek. Ki többet ki kevesebbet. Lényegében a futás is egy terápia, az ultrafutás pedig egy kicsit hosszabb terápia.
Egy ilyen úton én az összes fájdalmamat végigcipelem, az összes gyermekkori traumát, azt a dühöt és azt a frusztrációt, amit soha egy terapeutának nem adtam ki, nem mondhattam el. De itt a fájdalom erőt kovácsol. Mert ott megsebeztek, ott megaláztak, ott elbuktam, itt nem fogok, itt nem veszíthetek, mert itt csak ÉN vagyok és itt nem tudtok eltaposni. Erősebb vagyok és többre vagyok képes, mint gondolnátok. Legyőzlek titeket és legyőzöm önmagam.
A Vasemberek című könyvből :
„Ha megnézzük bármely olyan élsportoló életét, aki a teljesítőképesség határait feszegeti, mindig találunk valamit. Valamit, amiért a sportoló kompenzálni akar, valamit, amit fiatalabb korában nem kapott meg. Valamit, ami sebet ejtett rajta” (Mark Allen) Ez tisztán motivációs magyarázat a teljesítményre, és kétségtelenül igaz is. Samuele Marcora azonban úgy véli, hogy az ilyen sportolók agyát eleve formálják a gyermekkori élmények. Szerinte a nehéz családi háttér már önmagában is erősíti az ACC-t. … A saját érzelmeink elfojtásához és a nehéz családi körülmények feldolgozásához szükséges krónikusan gyakori kognitív erőkifejtés olyan neurokognitív alkalmazkodási folyamatokat indíthat el, amelyek a későbbi életben egy állóképességi sportoló számára versenyhelyzetben előnyt jelentenek.”
Ezzel én semmiképp sem akarom mondani, hogy minden ultrafutó sérült, de nálam bizonyosan a tegnap fájdalma, a ma győzelme.
A szar is jellemformáló : „a bőröm páncélból van, a szívem pedig acél”
Szívből ajánlom a könyvet minden sportolónak.
Nikol, a nagyobb lányom levele anyák napi levele már csak az UB után került a látókörömbe :
Ha nekik, az ő szemükben én győztes vagyok nekem az a Minden.
Aki anya, szülő tudja, hogy az anyaságra nincsenek nagy könyvek, lexikonok, kérdésekre válaszok, én sem tudtam hogyan leszek majd jó anya, hogyan kell csinálni, egyet tudtam biztosan, hogyan nem akarom, és hogyan nem fogom csinálni.
És Jó vagyok, JÓ ANYA vagyok, számomra ez a legfontosabb, ez a legnagyobb érték az életben.
KÖSZÖNETTEL TARTOZOM
Mindazoknak, akik a kezdetektől fogva tudtak a céljaimról – Mariann és Cili – és tartották a titkom és közben a felkészülés alatt bíztattak. Cili igazoltan hiányzott, de Mariann minden kreténségemnél ott vár a célban.
Akik később így vagy úgy, de megtudták mire készülök és lelkesítettek, bíztattak, támogattak. ( Szabina, Viki, Laci, Gábor, Nedybali, Réka … )
Köszönöm azoknak a bíztatását, akik aznap a runtiming on fedeztek fel és bár nem láttam, ahogy írtam a személyes profil miatt, de küldték az üzeneteket és bíztattak.
Nem lehetek elég hálás, hogy bár még így is egy pénznyelő automata a futás. De az energiámat, a powert a GU ENERGY Hungary biztosítja, és köszönöm, hogy harmadik éve már mellettem állnak, kitartanak mellettem jóban rosszban, sérülésben, betegségben. Akkor is hittek bennem, amikor hónapokra parkolópályára kerültem és nem zárták be a kapukat előttem.
Köszönöm a Miénk a terep, a Salomon hazai forgalmazója támogatását, az év elejétől már nem csak a Pro Team jómunkás tagjaként, hanem Running Team et is erősítem (vagy rontom ?!! ).
Hálás vagyok a felszerelését, a címért, de legfőképpen a Salomon Runity közösségért, amit megálmodott Laci és Nedybali, és mindannyiunk közös gyermeke lett Vivivel ( Szabó Vivien ) együtt, aki egy kiváló sportoló és csodálatra méltó lelkületű ember. A kezünkbe adták, hogy Mi vezethetjük, mi indíthattuk útnak. Csodálatos közösségé formálódtunk, ami nekem inspiráció, erő a mindennapokban.
Balinak köszönöm a PETZL lámpát
Józsinak köszönöm a SHOKZ fülest.
Köszönet az NN Ultrabalatonnak, a szervezőknek, az önkéntesek, annak a több mint 500 embernek a munkáját, akik hozzásegítettek az álmunkhoz. Köszönöm a pontokon a végtelen szeretetet, amivel fogadtatok. Ha a terepfutás ünnepe az Ultra Trail Hungary, márpedig kétségkívül így van, akkor most már tapasztalattal mondhatom, hogy az aszfaltfutás ünnepe az Ultrabalaton.
#csakegykör de #egyéletreszólóélmény
Köszönöm a férjem családjának, a férjem szüleinek: Évának és Papinak, hogy ismét vigyáztak a Kincseinkre, hogy én már a szerdát nyugalomban, pakolással tölthettem. Köszönöm, hogy soha nem kell aggódnom, amikor Pécsett vannak, mert szeretet veszi őket körül, Általatok, csak jót kapnak, és tudom, hogy boldogok, mert örömmel mennek és fülig érő szájjal térnek haza, tele élményekkel.
Köszönöm, hogy Vagytok, és hogy egy csodálatos nagyszerű fiút, férfit, embert neveltetek fel, akit Társamul fogadtam immár 13 éve.
Társ mindenben, végigkísért és támogatott 29 órán keresztül, de végigkísérte és támogatta a felkészülésemet. Nem is kívánhatnék jobbat. Nélküle nem jöhetett volna létre. Köszönöm
Hálás vagyok a Sorsnak az in-law, szerzett családomért, az élet az egyik oldalon elvesz, a másikon ad.
Köszönöm nektek azt a rengeteg gratulációt. Egy kicsit megmondom őszintén nem is tudtam hova rakni. De most bármit mondanék az álszerénységnek tűnhetne.
Persze nagy dolog ez az UB kör, mégsem olyan hatalmas, semmiképp sem „emberfeletti”, bár régen ezeket a jelzőket használtam én is. Talán mert az első fele elrepült, lazán faszán ment, és bár a második fele pokol volt, hogy önmagamat idézzem, de nem olyan, amit ne lehetett volna túlélni és végigcsinálni, és valahogy emiatt, hogy bár küzdöttem mégsem egy óriási tettnek fogtam fel. Vagy csak ott nem… vagy valahogy Ti tettétek azzá, a ti visszacsatolásotok.
De minden ember képes arra, amire mások képesek.
És te is többre vagy képes, mint gondolnád. Mert az emberi testben hatalmas lehetőség rejlik és minden szakadékból kijöhetünk ha nem adjuk fel, ha az elméd uralja a tested.
(persze ha így ránézek, nekem is döbbenetesnek tűnik , de semmiképp sem lehetetlen)
Receptre írnám fel a futás mindenkinek
és hogy a futás mindennapi csodáját átélje
a testünk is egy csoda, hatalmas erő rejlik benne
mozgásra született.
Élmény volt átadni magam a Balatonnak
részemről élmény volt ezt megírni
és remélem élmény volt olvasni a történetem
Ha csak egy mondatot egy ember továbbvisz ebből, ha csak egy ember maholnap emiatt elkezd sportolni, ha csak egy ember az 5 helyett 10 km et fut, ha csak egy szó megragad, akkor már megérte.
Büszke vagyok magamra leginkább azért, ahogy a bokatörést követően felálltam, hogy elvesztettem a hitem, de másban megtaláltam… a hegyekhez kevés voltam, de aszfaltra jó volt ez a láb is. Nem kifogást, hanem megoldást kerestem.
Büszke vagyok, hogy a magam erejéből álltam fel és haladtam lépésről lépésre.
ZÁRSZÓ:
Egy ideiglenes kikötőnek indult ez az út, gondoltam dolgom végeztével – UB után – szép lassan visszaevickélek a másik partra, hogy majd óvatosan, de meghódítom újra a hegyeket, átadom magam az erdőknek, a fáknak, élvezem a madárcsiripelést, az illatokat, magamba szívom, eggyé válok újra a természettel.
De olyan sokat adott, hogy mégsem tudom felszedni a horgonyt és végleg kihajózni innen. Berántott ez az olykor monoton világ, a maga egyszerűségével és a maga szépségével
Hogy merre van az előre ? még nem tudom.
Még mindig a föld felett járok, nem tudok teljesen visszatérni a valóságba és nem is akarok. Legszívesebben örökre magammal vinném ezt az Érzést.
Bárcsak palackozhatnám ezt az érzést.
Tudjátok milyen ez, hogy tudnám ezt leírni legjobban ? amikor semmi és senki nem tud felbaszni , ez olyan (és ez most annyira Gabis)
Számbuziknak
Célidő: 29:15
- 109. helyezett a 262. indulóból (abszolút)
- 11.helyezett a 39. (nőből)
a 262 indulóból 161 ért célba
a táv első fele : 106,5 12:32
a táv második fele 104,5 km 16:43
az eredményeinket önmagunkhoz kell mérni, nem másokhoz
mert ez végsősoron csak Rólunk szól
„ha mindent otthagytál az úton, az a Győzelem”
